Amíg valaki virágot visz a sírodra, addig létezel. Legalábbis az emberek emlékezetében. Már, ha nem tettél valami olyat életedben, amit dokumentumokban rögzítettek, mert érdemesnek tartották megőrizni az utókor számára. Vagy ha kiadtál egy könyvet. Bármilyet. Lehet akár valami egészen bugyuta kiadvány is, nem számít. Megjelent egy könyved. Ez olyan, mint amikor egy zenekarnak lemeze jelenik meg. Az sem számít, hogy naponta több ezer könyv és lemez lát napvilágot a világon. A lényeg, hogy valamilyen formában nyomot hagytál magad után.

Ha viszont semmi ilyesmi nem történt, akkor csak addig élsz, amíg valakinek még eszébe jutsz. Amíg van ember, aki időnként felidézi az arcodat, a hangodat, egy közös történetet, és úgy érzi, megérdemled, hogy virágot tegyen a sírodra.

Aztán telik az idő, és egyre ritkábban jár arra valaki. Előbb csak az évfordulók maradnak el, aztán a halottak napja is. A sírod ott áll majd szürkén, elvegyülve a többi között. Talán az egykor feletted lakó Mariska néni, aki a szomszédos sírt jött rendbe tenni, megsajnál, és a tiédre is tesz egy gyertyát. Nem is feltétlenül azért, mert tudja, ki nyugszik alatta. Csak mert nem akarja, hogy teljesen elhagyatott legyen.

Aztán az idő elvégzi a maga munkáját. A sírkő felirata megkopik, a betűk elmosódnak, a számok olvashatatlanná válnak. Egy idő után már az arra járó sem tudja, ki pihen a föld alatt. De ez már senkit nem zavar. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert nincs, aki tudjon róla.

Most, halottak napján, a bágyi temetőben láttam ilyen sírokat. Akadtak olyan sírkövek, amelyeken már csak nehezen lehetett kibetűzni, kinek az emlékére állították őket. Néhány betű, egy-egy évszám még kivehető volt, de látszott, hogy évek óta nem gondozta senki. Más síroknál már maga a sírkő is csak egy lekerekített, az idő által szinte felismerhetetlenné koptatott maradvány volt. Valamikor valakinek az emlékére állították. Aztán eltűnt az illető neve, elhalványult az emléke, végül lassan maga az emlékezés helye is elveszítette az értelmét. Csak egy darab kő maradt, amelyről már senki sem tudja, mit őriz.

Bizony, néhány szerencsés kivételtől eltekintve a legtöbbünkre ez vár. Nem feltétlenül a halál a végső eltűnésünk, hanem az a pillanat, amikor már senki nem tudja, hogy valaha voltunk, léteztünk, és jelentettünk többet vagy kevesebbet kortársainknak.

Mert az ember nem akkor hal meg igazán, amikor utoljára dobban a szíve, hanem amikor utoljára jut eszébe valakinek.

Aztán már virág sem kell. Nincs, aki vigye, és nincs, aki tudja, hová. Az első halálodról még sokan értesülnek. A másodikról már senki…

(Nyitókép: Pexels)