A föld egy óriási színház, amelyben más-más néven ugyanazt a tragédiát játsszák – mondta Voltaire.

A színház az emberi lélek műhelye – vélte Latinovts Zoltán.

És mindannyian színészek vagyunk: közös térben, azonos időben meg- és átéljük önmagunkat, és azt a kellemesen borzongató érzést, hogy egy társulathoz, közösséghez tartozunk

Ma van a színházi világnap.

Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, az Attis Színházi Társulat alapítója és művészeti vezetője, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg: „Egy olyan világban, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek – vajon meghallja-e a színház a segélykiáltásokat? Egy olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet.”

Terzopulosz így folytatja: „Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző traumáink figyelembevétele nélkül?

Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet? Ezek olyan kérdések, amelyekre nincs végleges válasz, mert a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát.”

Hiszem, hogy a színházat nem lehet elnémítani. Akkor sem, ha Darvas Iván szerint a jó színház egzisztenciája mindig kockán forog.

A színházat számos támadás éri manapság, például a woke ideológia is fenyegeti. Egy tanulmányban gőgös filosz megtámadta William Shakespeare-t, aki szerinte túlságosan „fehérré, férfiassá és ciszneművé” tette a színházat.

Shakespeare száműzésére az irodalmi kánonból és a világot jelentő deszkákról eddig is erős kísérletek történtek. Négy évvel ezelőtt jelentette be a Globe Színház, hogy „kissé átértelmezné” atyjának, William Shakespeare-nek az életművét. Az íróóriás korunkra ugyanis „túlságosan fehér” lett. A „problémás részek”, amelyektől az intézmény „megtisztítaná” a műveit, olyan „faji nyelvezetet” hordoznak, amely már „idejétmúlt” ebben a „csodálatos”, progresszív világban. A Globe akadémikusokat nevezett ki, akik „antirasszista Shakespeare” szemináriumokat tartanak az érdeklődőknek, ahol a darabok „problémás faji és gender dinamikájával” foglalkoznak. Az egyik akadémikus szerint a szemináriumok alkalmával pedig olyan huncutságokról rántják le a leplet, miszerint az író darabjaiban a fehér szín a szépséget jeleníti meg, a sötét pedig a gonoszságot.

A jeles amerikai egyetem saját lapja, a Yale Daily News öt éve tette közzé a hírt, hogy a Bevezetés a művészettörténetbe – A reneszánsztól napjainkig című tantárgyat már nem tanítják. Tim Beringer, a Művészettörténeti Tanszék vezetője szerint a diákság nemtetszésének adott hangot, úgymond „a nyugati kulturális kánon eszményítésével” szemben, mivel az a kánon „túlnyomórészt fehér, heteroszexuális európai férfiak műveiből épül fel”.

Mi jut eszébe annak, aki a színház, a Shakespeare-i univerzum szerelmese ma is? Talán, hogy nem, nem színház, de bohózat az egész világ! No meg, hogy „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Amire rárímel a buta szándék, hogy a múltat végleg eltörülni. A semmiért egészen.

Kár lenne a művészeteket életellenessé tenni!

„Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen” – írta Samiha Ayoub egyiptomi színésznő tavalyelőtti világnapi üzenetében.

És nagy baj lenne, ha lemondanánk Shakespeare örökül hagyott történeteiről, gondolatairól, axiómáiról! Csak azért, mert a szerző fehérnek született. Ha lemondanánk a színházról, akkor már csak egy shakespeare-i mondatot ismételgethetnénk, ki elhalló hangon, ki eszelősen: A többi már néma csend és vak sötétség!

„Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából” – üzeni Theodórosz Terzopulosz, akivel együtt remélem, a holnapnak is lesz színháza.

Laurence Olivierrel együtt hiszek a színházban, mint a gondolat ragyogásának legfőbb hirdetőjében. Hiszem, hogy egy nagyvárosban –  de még egy kisvárosban vagy faluban is – egy kiváló színház látható jele egy belső ígéretes kultúrának. Ezért nem mondhatunk le erdélyi magyar társulatainkról, azok tükröt tartó művészetéről, a nyelv és kultúra éltető forrásairól.