A geopolitikai igazságok nem erkölcsi igazságok, de annál erőteljesebben és szerteágazóbban hatnak. Ha szétnézünk az emberiség történetében, az előbbiek mindig elsőbbséget élveztek az utóbbiak fölött, és még a legnyugodtabb és legbőségesebb történelmi korszakokban – például a Pax Romana vagy újabban a Pax Americana - sem írták felül azokat. A történetileg társadalmi luxusnak tűnő demokráciák, közképviseleti respublikák és felvilágosult, parlamentáris monarchiák csak addig törekszenek a fogalmaik szerinti helyes erkölcsi-etikai szabványokat, ún. elveiket betartani, míg létük nem forog kockán, mert, ha a nagy bajban végsőkig kitartanának – elpusztulnának. Fáradt, küzdelemre és változásra képtelen társadalmak és kultúrák a drasztikusan megváltozott valóság tényeit mellőzve, igyekeznek fennen hangoztatott erkölcsi nagyságuk mellett a végsőkig kitartani, így el fognak pusztulni. Ez a dekadencia mélypontja.

A Nyugat bajban van. A kortárs valóság nagy léptekkel változik, a planetáris status quo jelentősen átrendeződik, a Nyugat mégis úgy tesz, mintha minden maradna vagy minden maradhatna a régiben. Nem a Nyugat klasszikus értékrendjével van a baj! Nem a demokráciában, az emberi szabadságjogokban és a jogállamban való megrögzött hittel van a baj, hanem azzal az ostoba és gőgös attitűddel, hogy ezek az értékek mindenütt elterjeszthetők, illetve, hogy  elpusztíthatatlanok. A Nyugat napról-napra sebezhetőbb, javíthatatlan arroganciájában még sincsen veszélyérzete. Egyik legnagyobb hibája, hogy óriási tanácsadói és hírszerzői apparátusa ellenére sem ismeri ellenfeleinek a természetét. Putyin elnök közel kétszázezer katonát sorakoztatott fel az Ukrán határon, mégis az általános reakció nyugaton, beleértve sok neves politikai elemzőét is, az volt, hogy csak blöfföl. Az orosz támadás felkészületlenül érte a nyugati kancelláriákat, ugyanakkor az ukránok hősi ellenállása is meglepetést okozott és csodálatot arat, mert ellentmond a nyugaton a oly sokszor hangoztatott, abszolutizált józan észnek. Szemernyi empátia nincs a nyugatiakban sem az oroszok, de az ukránok magatartásával, reakcióival kapcsolatban sem. Mivel belőlük a nacionalizmus mára nagyrészt kiveszett vagy legalábbis jelentősen meggyengült, nem érzékelik a háborúzó felek egymás iránti gyűlöletének hatalmas felhajtó erejét, ugyanakkor, ha eljön majd annak az ideje, a kibékülésük módja is biztosan meg fogja őket lepni. Ukrajnát most kikiáltották a szabadság egyetemes élharcosának, a demokrácia végvárának, de akármennyire is felemelő ez a narratíva, a józanul gondolkodók számára nem kétséges, hogy az ukránoknak sokkal több közük van az oroszokhoz, mint a Nyugathoz!

Nem tetszik a képmutatóknak, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a diktátoroknak ugyan soha nincs erkölcsi, de igenis lehet geopolitikai igazuk. Putyinnal addig nem volt baja a nyugatnak, míg erkölcsi igazságtalanságait otthon követte el, viszont azonnal főellenség lett belőle, amint következetesen érvényesítette geopolitikai igazát. Vannak olyan naiv politikusok, akik azt állítják, hogy Trump elnök és Angela Merkel, ha még tisztségben lennének, meg tudták volna akadályozni a háborút, pedig ez nem egy személy- vagy pártfüggő folyamat eredménye. Mindegy ki van hatalmon az Egyesült Államokban, a republikánusok vagy a demokraták, nem sokat változtat a tényen, hogy Uncle Sam térdei lassan megroggyantak, Amerika viszonylagos hatalma napról napra gyengül. Ilyenkor a legfelelőtlenebb, vagyis a legveszélyesebb egy nagyhatalom.

Putyin elnök már a 2007-es müncheni biztonságpolitkai konferencián világosan felvázolta „ars geopolitica”-ját, így senki nem vádolhatja sem kétértelműséggel vagy türelmetlenséggel az orosz elnököt. Türelme persze neki is csak akkor fogyott el, amikor úgy ítélte, hogy ereje kellőképpen megnőtt. Ez a folyamat meglepően hosszan tartott, bőven lett volna idő cselekedni, mégis minden amerikai kormányzat a mai végkifejlett felé engedte fejlődni az eseményeket, vagy aktívan tett is érte, esetleg semmit sem tett ellene.

Oroszország felvette a Nyugat által eléje dobott kesztyűt. Viszonylagos ereje egy kialakulóban lévő hatalmas világbirodalom, Kína árnyékában bontakozott ki, de az orosz–ukrán konfliktus mégsem más, mint amerikai pótcselekvés. Az amerikaiak a NATO kelet felé való kiterjesztésével sarokba szorították az oroszokat, a kínaiak viszont lassan sarokba szorítják az amerikaiakat: egyre nagyobb gazdasági és katonai erejükkel hamarosan átveszik az irányítást. Oroszország meggyengítésének külpolitikai dogmája mindenképpen téves elképzelés. Ha beválik, a meggyengült Oroszország elkerülhetetlenül Kína csatlósává válik, ha mégsem gyengül meg, akkor továbbra is erős ellenfél marad. A Nyugat valós érdekeinek, amennyiben helyesen felmérték volna azokat, csak egyetlen Oroszország lett volna kedvező: egy erős, a nyugattal szoros partnerségi viszonyban levő Oroszország. A sok döccenő ellenére, ezen az úton haladtak a dolgok sok éven át, de az amerikaiak szűklátókörű önzésének ez nem volt elég, ráadásul a túl szoros német–orosz együttműködés is zavarta őket.

Amerika nem tud mit kezdeni Kínával. Az amerikai államadósság jelentős részét Kína felvásárolta, és az amerikai import nagy hányada is Kínából származik, nem is beszélve az amerikai cégek Kínába kiszervezett termeléséről. A Trump-féle védővámokkal zajló kereskedelmi háború bizonytalan eredményeket hozott, míg egy hadi eszközökkel vívott kínai–amerikai háború lehetősége a legrosszabb végkifejlet lenne. Nancy Pelosi Tajvani látogatása a legrosszabbkor kavarja fel az amúgy sem nyugodt, de zavaros világpolitikai vizeket… Ősi kínai átok: ha valakinek rosszat akarsz, kívánd azt, hogy éljen érdekes időket. Érdekes időket élünk!