A koponyaméricskélés a 19. század első felében tudományként volt számon tartva – azóta nevetségessé vált, de nem tűnt el. Folyamatosan velünk él.

A mindenkori politikai kirekesztés gyakorlata sokféle, az elmúlt századok pedig bőségesen szállítottak példákat. A patkóelméletbe ragadt értelmezés ezekből a fasizmus és „kommunizmus” eszközeit szokta ismételgetni, addig sem kell arról elmélkednie, hogy vajon a gyarmatosításhoz csapott frenológiai tudományoskodás hogyan legitimálta a nyugat-európai hatalmak globális fosztogatását és emberirtását.

A fasizmus ügyesen használta ezeket a tudományosnak ható (de nem tudományos) érveket, amikor a különböző „fajok” alsóbbrendűségét kellett megállapítania: méricskélték ők is nemcsak a testeket, de azt is, hogy ki mennyire értelmes (ennek szép, köztünk maradt mítosza az intelligenciateszt, ami nagyjából annyira tudományos, mint a horoszkóp vagy a tenyérből jóslás).

Nemrég közfelháborodás fogadta a – vélhetően poénból – Demokratának hívott hetilap egyik „cikkét”, amelyben több, tudományosnak tartott forrást is idézett a szerző, alátámasztandó, hogy a „balliberálisok” csúnyák és hülyék, a jobboldaliak szépek és okosak. A források több helyen is problémásak voltak: némelyeket félreértelmezett a cikk, más esetben maga a kutatás tűnt megbízhatatlannak, vagy a magyarázata tért el attól, amit a szerző akart kihozni belőle. Ez annyiban mellékes is, hogy ezeket a többség vélhetően nem nézte át, megelégedett azzal, hogy végre a tudomány is igazolja: a jobboldal felsőbbrendű, magas, kiváló, férfias férfiakból áll, a „balliberálisok” pedig alacsonyak és gyengék. Rossz hír ez a Miniszterelnök Úrnak.

De nem áll itt meg a méricskélés.

A Guardian – tévedésből baloldalinak tartott brit lap – is beáll a frenológusok hosszú sorába, a Cambridge Egyetem kutatására hivatkozva. Dunát lehet rekeszteni azokkal a pszichologizáló kutatásokkal, amelyek a Nem Megfelelően gondolkodókat hülyének tekintik: az összeesküvés-elméletek szakirodalma tele van erre vonatkozó méricskélésekkel, és rendre kiderítik, hogy aki nem fogadja el a hivatalos álláspontokat, az csakis félkegyelmű lehet. Az iskolázottságot is úgy kötik össze a jelenséggel, hogy rendre kimarad egy fontos szociológiai szempont: az iskolázottság gyakran összefügg a társadalmi helyzettel, az összeesküvés-elméletek befogadása pedig előbb múlik ezen, mint azon, hogy hány évet untattak a borzalmas közoktatásban. (Persze, hinni a legtöbb összeesküvés-elméleteben módszertani igénytelenség is, de erősen kétlem, hogy lenne az elsődleges szempont).

Az említett kutatás beszámolója (az eredeti tanulmány nem elérhető, ezért maradok a cikknél) szerint a „szélsőséges” attitűdű emberek gyengébben teljesítenek összetett szellemi feladatokban. A „szélsőséges” meghatározása kulcsfontosságú, ezért érdemes abból kiindulni. A cikk szerint „politikai, nacionalista és dogmatikus hiteket” jelöl, az adatbázis szerint kifejezetten a konzervativizmust és vallásosságot célozták meg – a Demokrata irományával ellentétben itt most azokat méricskélték, akik az Egyesült Államok Politikai Nemmegfelelői (ez külön probléma: általános következtetéseket levonni egyetlen ország kísérleti alanyaiból).

Ezek a mutatványok minden esetben veszélyesek. Nemcsak azért, mert pszichologizálnak, azaz individuális, sőt kifejezetten mentális problémaként állítják be a világnézetünket, hanem azért is, mert egyszerűen tévesek. A kutatás alapján nagyjából azt lehet kikövetkeztetni, hogy a rozsdaövezeti amerikaiak egyszerűen hülyébbek, mint a keleti-partiak, a Demokrata irományából pedig azt, hogy 2010 után a magyarországiak testi felépítése hirtelen átalakult (magasabbak lettek, erősebbek, és javult a szexuális életük, ezért leszavaztak a Fideszre).

Valójában nincs szó másról, mint a 18. századi áltudományosság politikai fegyverré változtatásáról. A morális érvelés mellett, miszerint mi vagyunk a Jók, ők a Rosszak, a tudományos tekintély is bejön a képbe: mi nemcsak jók vagyunk, hanem okosabbak és szebbek is. Ennyi erővel előkaphatnák a centist és letolathatnák a kísérleti alanyaik nadrágját is.

Arról is szó van, hogy elvitatjuk egymástól a világnézet komplexitását. Az nem kérdés, hogy vannak jobban megalapozott gondolatok, és az sem, hogy a különböző egyénekben különböző összetettségükben kerülnek ezek feldolgozásra. Hogy egy, a liberális barátaim számára vérforraló példát hozzak: olvastam már dicshimnuszt az Economistban, ami primitív közhelyhalmaz volt a gyíkember-elmélethez képest (és nagyjából hasonlóan téves).

Méricskélés helyett az Egy Igaz Eszme mindenkori híveinek le kellene mondaniuk arról, hogy a saját felsőbbrendűségüket keresik és ideológiai hegemóniájukat aljas eszközökkel támogatják meg. Talán a kirekesztés ilyen cizellált módjait elengedve nem a kölcsönös rettegés, gyűlölet és megvetés mozgatná a politikai közéletet, hanem valami más.

Tudom is én, talán közös problémáink…

(Fotó: George Combe előadását ábrázoló litográfia 1826-ból | Forrás: Wellcome Images)