Nem vitás, a hír ijesztőnek tűnik. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete szerint évente 1,3 milliárd tonna élelmiszer megy kárba. Vagyis a világon előállított összes élelmiszer körülbelül egyharmada. És ami még rosszabb, hogy ezzel együtt kukába megy az összes erőforrás is (energia, alapanyagok, víz, munkaerő, pénz, stb.), ami a megtermeléséhez, célba juttatásához kellett, miközben jelenleg 800 millió ember éhezik a Földön.

Az USA-ban és Európában évente fejenként 105 kg élelmiszerhulladék keletkezik, míg Afrikában és Ázsiában ennek csupán a töredéke, 8 kg/fő/év. Ami viszont meglepő, hogy a legtöbb hulladék nem a gyártás során, nem a kereskedelemben és még csak nem is a vendéglátásban keletkezik, hanem nálunk, otthon. Már évek óta ugyanazok az arányok ismétlődnek: az élelmiszer-pazarlás több mint fele a háztartásokban történik. Elsőre tehát természetesnek tűnhet, hogy amennyiben a nagy pazarlás vétkeseit keressük, akkor először tükörbe kell néznünk.

Tényleg?

Azt mindenki látja, hogy a mindennapos ételpazarlás csökkentését szorgalmazó jó tanácsok, tippek sokasága a fogyasztót veszi célba. „Légy tisztában a következményekkel és tájékozódj megfelelően! Mérd meg a saját élelmiszer-pazarlásodat! Vásárolj tudatosan! Előzd meg a túlvásárlást! Tervezz előre! Menj csomagolásmentes boltokba! Főzz annyit, amennyit biztosan megeszel! Fagyassz le minden romlandó ételt, amit nem tudsz időben elfogyasztani! Csomagolj magadnak otthonról! Hasznosítsd újra! Komposztálj, ha tudsz!” – a csövön is ez jön ki...

Néhány éve az EU is már konkrét intézkedések révén igyekszik elérni, hogy csökkentsük ökológiai lábnyomunkat. Mi több, kötelezettséget vállalt arra, hogy 2030-ig a felére csökkentse az egy főre jutó élelmiszer-hulladék mennyiségét. Nagyon helyes, nincs ezzel semmi baj, a gond ott van, hogy mindez csupán tünetkezelés, a betegséget nem gyógyítja, sőt mintha nem is ez lenne a cél. Elmagyarázom.

Képzeljünk el egy láncdohányost, aki elhatározza, hogy leszokik a bagóról. Dicséretes döntés, de jól tudjuk, hogy kivitelezése mennyire embert próbáló feladat. Hogy a dolgát tovább nehezítsük, ötpercenként valaki minduntalan biztassa, hogy ne szenvedjen, hagyja a francba az egészet és nyugodtan gyújtson rá, mert nincs abban semmi rossz. Sőt, tízpercenként valaki tüntetőleg gyújtson rá a jelenlétében, és még a füstöt is fújja a szerencsétlen arcába. Ilyen körülmények között mennyi az esélye, hogy sikerrel járjon? És mennyire lehet a várható kudarcért őt hibáztatni?

Hát ugyanez zajlik az ételpazarlás hátterében is. Egy rendes tévéműsort nem lehet nyugodtan megnézni anélkül, hogy időközönként ne tolják a képünkbe a különböző akciókat, „egyet fizetsz, kettőt vihetsz” promóciókat (még akkor is, ha a másodikra semmi szükséged), sőt egy éppen aktuális reklám olyan asszonyt mutat be, aki a bevásárló-listáját nem a szükséges élelmiszerekből készíti el, hanem a leértékelt termékekből.

A számtalan felmérés, kutatás, helyzetelemzés között nem találunk egy olyat, amely azzal foglalkozna, hogy mennyivel csökkenne a pazarlás, ha mondjuk betiltanák az élelmiszerreklámokat. Aggódni nem kell, az üzletek nem maradnak vevők nélkül, továbbra is ott leszünk a polcok között, hisz az elegendő táplálék biztosítása létünk egyik alapfeltétele. Legfeljebb annyi változik, hogy a megvásárolandó termék kiválasztásában inkább annak ára, minősége, illetve saját ízlésünk fog dönteni, és nem holmi olcsó akciók fognak beetetett, agymosott bevásárló-gépezetként a szupermarketek polcai között vezérelni.

Hadd döntsük el mi – minden külső befolyás nélkül –, hogy mit tegyünk a kosarunkba! Ne mások mondják meg, hogy mit vegyünk és mit együnk! Legyen elég a „Vigyed már, akár féláron is, csak ne rohadjon rám!” akcióból! De, rohadjon csak rád, legközelebb talán nem töltöd fel a raktáradat minden sz…

Kicsit optimalizáljuk a piacot! Mi a baj azzal, ha a kereslet szabja meg a kínálatot és nem fordítva? Nem ez az ésszerűbb?

(Borítókép forrása: euractiv.com)