„Szerelemhez nem kell szépség / Szerelemhez nem kell ész / Szerelemhez nem kell semmi / Csak szerelem és kész…” –  mondja a régi sláger. Mi több, az ész csak zavar.

Ismét itt volt a Bálint- vagy másként a Valentin-nap. Világszerte elterjedt jó amerikai szokás szerint beindult a kereskedelmi gépezet, hogy az eseményhez illő áruit jó áron kiárusítsa. Az alábbiakban mégsem folytatom a fogyasztói társadalom keserű-heves kritikáját, meggyőző érvként azt is hozzátéve, hogy egyes áruházakban Bálint-napkor már tojásfestéket is árulnak, hiszen a húsvétot sem kímélik, mert ezeknek semmi sem szent… Nem teszem.

Én csak annyit mondok, hogy születés és halál között a legmegrázóbb élmény a szerelem. Teljesen mindegy milyen formát ölt – megnyilvánulásainak leírásával könyvtárakat lehet betölteni, egyik-másik országban a büntetőtörvénykönyvet is –, de nincsen semmi ami hozzá fogható. Nem is sorolom a lehetséges konkurenciát hiszen összehasonlításuk reménytelen.

Reménytelen mert nincsen semmi ami annyira fennkölt egyben annyira földhözragadt is lenne mint a szerelem. Nincsen semmi ami annyira önző és önzetlen, önfeláldozó és ellenállhatatlanul követelőző lenne mint a szerelem. A szerelemről beszélek, nem a szeretetről, melyet általában a lehiggadt, beérett és megszelídült szerelem felnőtt gyermekének szokás tartani, és csakugyan, boldogok akik szerencsésen, komolyabb balesetek vagy tragikus történetek nélkül végigjárják e hosszú és göröngyös utat.

Költők és tudósok, filozófusok és moralisták évezredek óta próbálják a nagy titkot felfedni és megoldani: mi a szerelem? A költők nyughatatlan természetüknek megfelelően a „szerelem első látásra” és a „szerelem mindhalálig” mítoszára esküsznek, a tudósok pedig a molekulák, ha nem is sorsszerű, de mindenképpen jól szabályozott játékára teszik le a voksot. Innen a magazinokban és szerelmi műsorokban annyit emlegetett „kémia”. A filozófusokat és főleg a moralistákat hagyjuk: általában nem értenek a dologhoz és csak arra képesek, hogy kicsavarják a szerelem hattyúnyakát.

Fontos egyáltalán tudnunk, hogy mi a szerelem? Olyan zavaró az, ha azt hisszük, hogy az érzéseink és nem pusztán testünk vegyi anyagai molekuláinak a foglyai vagyunk? Kit érdekel, hogy hol lakik a szerelem? Szívünkben, melynek bevett és Bálint napokon is megszokott reprezentálása nem az emberi szív valódi, de az egyiptomiaktól kölcsönvett nílusi krokodil szívének a formája. Ezt tisztázni mind nem fontos.

Csak addig fontos ugyanis, míg nem vagyunk szerelmesek. Aki szerelmes az kilép nem csak önmagából, de minden a társadalomnak megfelelni akaró megmagyarázási és magyarázkodási kényszerből is. A kívülállók, a család, a barátok vagy a szakemberek pedig gyakran sopánkodnak és próféciákkal állnak elő ekkora erő hatalmának újabb áldozata láttán. Ha az adott szerelem vagy a szerelmes pár nem felel meg pontosan a társadalmi vagy a generációs elvárások milliónyi előírásának, minden kultúrában gyakran azt mondják: rossz vége lesz ennek!

Bálint-nap alkalmából én optimistán azt mondom, hogy vége lesz, de remélhetőleg nem rossz vége. A szerencsések, akik maguk is tesznek saját szerencséjük érdekében, mert másként nem megy, szerelmükre támaszkodva ápolják és felnevelik magukban és egymás között a teher- és időtálló szeretetet. Irigylésre méltóak azok akiknek ez sikerül, de ne irigyeljük, inkább csodáljuk őket érte. Tanuljunk tőlük!

De ne sirassuk az elmúlt szerelmet sem! Születés és halál között örülni kell minden szépnek és jónak, és csak azt szabad megsiratni amit a sors felkínált és nekünk nem volt bátorságunk kinyúlni érte. Vagy rosszul, óvatlanul esetleg tapintatlanul nyúltunk érte. Véletlenül sem hedonizmusra vagy a carpe diem örök tanácsára gondolok itt. A szerelem magával ragadó, felemelő vagy lesújtó csodájára gondolok, és főleg arra, hogy a csodák nem tartanak örökké. Ha megtörténik velünk a csoda, bűntudat és kicsinyes bizonytalankodás nélkül adjuk át neki magunkat, és ha már elmúlott, legyen bennünk erő és bölcsesség megbecsülni a szerelem emlékét is.

Kép forrása: shutterstock.com