Nemrég beszéltünk telefonon. Elmondta, hogy Kittenberger Kálmán, az Afrika-kutató, zoológus, tanár, vadász, a magyar vadászirodalom klasszikusa nyomában Ugandába készül. Megkért, hogy beszéljek a tatrangi iskola igazgatójával, küldjenek egy osztályképet, amely a hétfalusi iskola előtt készült, amit el szeretne vinni magával, meg akarja mutatni az ugandai gyerekeknek: ők a leszármazottjai azoknak a csángóknak, akiket Kittenberger tanító bácsi tanított.

Néhány nap múlva a közösségi médiában olvastam, hogy Szabó Csabát az intenzív osztályon kezelik.

Ma pedig már fáj a hír: Szabó Csaba, a Fehér Holló az örök élők útjára tért.

Szabó Csaba igazi Fehér Holló volt. Megszállott újságíró, a szórványmagyarság krónikása, fiatal alkotók támasza, a magyar–román párbeszéd elkötelezett híve.

Otthon volt a Szeben megyei magyarok közt, újra felfedezte a Zsíl-völgyi szórványt, a Mezőség, Beszterce lakóit. És mesélt róluk érzékenyen, empátiával, csodálatos képkockákon és veretes szövegekben.

Több mint egy évtizeddel ezelőtt publikálási lehetőséget biztosított könyvvel még nem büszkélkedő szerzőknek. Elsősorban újságíróknak.  A Fehér Hollók sorozatban jelent meg Gótvárosi levelek című kötetem. De ő adta ki Balázs János, Mihály István, Sarány István, Bodolai Gyöngyi, Szilágyi Szabolcs, Aczél Dóra, Fülöp Noémi, Ötvös József, Tamási Attila, Simon Ilona könyveit is. Ő indított útra sok-sok zsurnalisztát, mert ő nemcsak az újságírásban hitt, hanem az újságírókban is. Hitt, annak ellenére, hogy sok kudarcot, árulást, mellőzést kellett átélnie.

Elkötelezte magát a magyar–román dialógus mellett. Regényes nyomozást indított Moldvában Jó Sándor (Alexandru cel Bun) magyar gyökerű Margarétái után kutatva. A Fehér Holló sorozat szerzőinek írásaiból Noi-Mi címmel román nyelvű válogatást szerkesztett, amit a budapesti román kulturális központban mutatott be.

Nem az egyes emberekkel való kapcsolatot tartotta fontosnak, hanem a közösségek létét, erősítését, szárnyaltatását. Ezért dolgozott. Néha mindenki és néha önmaga ellenében is.

Jó újságíró volt. Amolyan ritkaságszámba menő: töretlenül hitt a hivatásában, megtörhetetlen hittel.

Kedves Csaba! Ritka beszélgetéseink mindig erőt kölcsönöztek nekem, hogy ne adjam fel, hogy folytassam az újságírást, mert nem okozhattam neked csalódást, ha már egyszer bevettél a Fehér Holló klubba.

Kedvenc íród, Kaffka Margit – akiről értő és érző tanulmányt is írtál –   soraival búcsúzom: „Egy minden felmozdulásában literátus nemzet szegény ifjai voltak a szók, népének buzgó hegedűinasai; tele várással és hittel, élesztve és szítva lidérctüzüket, bolond és megható várásban.”

Ez volt a Te szavad is, Csaba!

Te pedig a legerdélyibb Fehér Holló.

Ritka újságíró.