Voltaire Candide, avagy az optimizmus című regényében Pangloss mester, a filozófus, saját korát a létezhető világok legjobbjának tartotta. Mi, a huszonegyedik század felkínálta  „végtelen” lehetőségek közepette, állandóan azt sírjuk-panaszoljuk, hogy micsoda rossz, kibírhatatlan világba csöppentünk bele. Megalapozott, jogos a borúlátásunk?

Az egyik fő ok amiért ilyen pesszimisták vagyunk, mivel a mai világ szélsőségesen extrovertált világ. Nincsenek már sem hálószoba-, sem államtitkok. Bármi történjen, vagy meg sem kell történjen, és máris ott van minden kiteregetve a társadalmi média bolhapiacán. Milliárdnyi önjelölt tudósító és véleményformáló azonnal mindent kibeszél, posztol, kommentál, végül rásüti mindenre az emotikonok billogját. Mára az írott és elektronikus sajtó minden formája a kényszeresen interaktív kommunikációra rendezkedett be, hiszen ez a feltétele a fennmaradásának. A cikkek végén ott locsognak a kommentfolyamok, mindenki mindenhez ért és azonnal hozzá is szól, egyetért vagy tiltakozik, gyakran dühöng, de mindenről határozott véleménye van biztosan. Még jó, ha valaki veszi a fáradtságot és kicsit keresgél a Google-en, esetleg belepillant a Wikipediába, de a töprengés, az elmélkedés, a világ jelenségeinek, eseményeinek türelmes, alapos befogadása mára mintha teljesen kiveszett volna. Valljuk be, ez soha nem volt általánosan jellemző és nem a szabályt, de a kivételt képviselte, de modern korunktól talán joggal kívánhatna, remélhetne valamivel többet az ember.

A nagy többségnek határozott véleménye van mindenről még akkor is, ha az legtöbbször nem a sajátja: itt kezdődik a 21. század ellentmondása és tragédiája. Tagadhatatlan, hogy nehéz saját, „használható” véleményt kialakítani a világról, rengeteg időbe telik és sok munkába kerül. Az ehhez szükséges tájékozódást és tanulást a legtöbben nem vállalják, hanem gusztusuknak megfelelő celebet vagy politikust választanak sietve maguknak, esetleg egy vonzó összeesküvés-elméletet, aztán rendületlenül követik azt. Nem faggatóznak, nem kérdeznek, nem kételkednek, nem elemeznek – mindent tudnak és kritikátlanul, vakon követnek.

Minden korban, a legtöbb ember a túléléshez nélkülözhetetlen, legszükségesebb és helyhez kötött tapasztalati tudást leszámítva, teljesen el volt zárva a világra vonatkozó átfogóbb ismeretektől, viszont a legutóbbi időkben az egész világ ott tévelyeg az információrengeteg átláthatatlan adat sűrűjében, ugyanakkor az általános iskolázottság eredményezte tudományos félműveltség milliárdos nagyságrendben szervezi az egyént korlátolt, konformista tömegbe. Mindenki klimatológus, virológus, értéktőzsdéket elemző közgazdász, a politikáról nem is beszélve. A tömeg mindig felszabadult, nincsen öntudata, de az egyének tudat alatt érzik, hogy meggyőződésük bizonytalan alapokon nyugszik, ezért állandóan szoronganak, így belső feszültségeiket feloldandó, megújult hévvel vetik magukat a talmi értékeket vagy kétes szándékú vezéreket követő lojális hívek sorába.

Az embernek, mint öntudatánál lévő lénynek, valamiben hinnie kell. Olyan emberi lény aki semmiben nem hisz nem létezik. Ez az ára a tudásnak és a szomorú következménye a Paradicsomból való kiűzetésnek. A fejlett világ az anyagi javakban és az úgynevezett életminőségben, illetve a „mert megérdemlem” narcisztikus mantrájában hisz. Ma a Nyugat mindene az anyagi jólét, melyet van ahol megteremt, de sokfelé a PR, a marketing és az image-teremtés eszközeivel csak hazudik. Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy a nyugati kultúra minden fontos eleme behúzódott a hajdani Nyugat értékei iránt még ma is nosztalgiázó keletiek védelmező berkeibe. Kevésbé mint régen, különösen a hidegháború évtizedeiben, de keleten az értelmiség még ma is a Nyugat évezredes értékeiről vitázik, mert arra vágyik, míg a hajdani Nyugat napjainkra, mondhatni, túllépett saját árnyékán és mélyen hallgat.

Miért érzik magukat olyan sokan rosszul ezen a világon? A feltételezhető világok legjobbikában, a 21. században? Mert délibábokat kerget az emberiség, ugyanakkor nem a valós problémákat kezeli, hanem ennek kényszerét elkerülendő elképzelt, megfoghatatlan veszélyektől retteg. Sokfelé hiányzik az intimitás – a család, a törzs, a nemzet intimitása – és hiányzik az autoritás is: Isten meghalt, mondja Nietzsche, és bizonyítják azok akik a nevét olyan gyakran veszik szájukra hiába.

Thomas Mann, József és testvéreiben, Ábrahám legelteti a nyáját és elveszett báránynak érzi magát a pusztában. Bölcs ember ő, érzi és tudja, amit mára az emberiség rég elfelejtett, innen vannak a mindenféle nagy bajok: saját magába nem kapaszkodhat senki, saját magát nem szolgálhatja senki. Felnéz Ábrahám a csillagos égre és felkiált:  Megteremtelek Uram és szolgálni foglak! Mert csakis magánál sokkal jobbat, sokkal nemesebbet szolgálhat az ember…

(Kép forrása: Wikipédia)