Félek a vízbe fulladástól. Valamiért irtózatos és kegyetlen halálnak találom. Így különösen megrázott annak a kisbabának a története, akinek leállt a szíve, miután a vízbe merítette az őt keresztelő ortodox pap. A hathetes csecsemőhöz vasárnap azt követően riasztották a Suceava megyei rohammentősöket a szülők elmondása szerint, hogy a keresztelést végző pap teljesen belenyomta a gyereket a keresztvízbe, aki ezután már nem sírt, nem köhögött és nem lélegzett. Ettől eltér az egyház tájékoztatása, ami szerint a mirhával való megkenést követően kezdődött a probléma, de a helyszínre érkező orvos elmondása alapján a gyerek tüdejében nagy mennyiségű víz volt. A kisbaba hétfő reggelre elhunyt .

A keresztség által a keresztény egyházak szerint a megkeresztelt személy az adott egyház tagjává válik. Ehelyett ebben az esetben szegény teremtés a mennyei közösség tagjává vált a pap tevékeny részvétele által. A szertartás, ami egy teljesebb életbe kellett volna bevezesse a gyermeket, a halálba űzte őt. Olyan mérhetetlen fájdalom ez, ami elakasztja az ember szavát. Mélységesen átérzem a szülők veszteségét. Négy és fél hónapos kisfiamnak is elmeséltem a tragikus esetet, és biztosítottam őt afelől, hogy a magunk részéről mindent megteszünk, hogy neki teljes élete lehessen. Tudom, hogy mindebből ő semmit sem értett, ez főként nekem adott lehetőséget arra, hogy átérezhessem a szerencsétlenséget. Fiam, ha értelmével nem is, szívével mégis „vette az adást”, hogy bármi is történjék, ránk mindig számíthat…

Visszatérő rémképem, hogy vízbe fulladok, és bár nem emlékszem pontosan, hogy mióta van ez így, lehet, hogy az ősi félelmen túl személyes gyökerei vannak ennek. Ilyenkor ahogy az agyam „eljátssza”, hogy folyamatosan fogy az éltető levegőm, mérhetetlen tehetetlenségérzés vesz rajtam erőt. Elsősorban nem a fájdalom rémiszt meg, hanem a gondolat, hogy amikor az ember vízbe fullad – szemben mondjuk egy fejlövéssel –, közben realizálja önnön meghalása folyamatát. Szó szerint elfogy az éltető levegője.

A megfulladt csecsemőről eszembe jut egy jó barátom, kollégám és példaképem története. Orbán László, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség néhai lelkésze 2008. augusztus 9-én a Duna-delta torkolatánál életét adta egy fuldokló egyetemista társunkért. Miközben megmentette a fiatal barátunk életét, neki már nem maradt annyi ereje és levegője, hogy a felszínre jöhessen: vízbe fulladt. Talán éppen emiatt félek a vízbe fulladástól…

Laci tisztinek nemcsak a halála, hanem az élete is példaértékű volt. Valamiképpen átsugárzott az arcán egyfajta isteni fény, amiről a keresztény egyházak dadogni próbálnak. Laci bármikor ugrásra készen állt embertársaiért, ritkán látott alázata és szerénysége ellenére közössége és környezete formálója volt. Kicsinysége ellenére nagy hatással volt másokra. Mind a most elhunyt csecsemő, mind Orbán László vízbe fulladása értelmetlen esemény volt. Legalábbis a mérhetetlen fájdalom ezt érezteti az emberrel. Ugyanakkor Laci önfeláldozó halálából élet fakadt szemben a tragikusan elhunyt csecsemő hiábavaló halálával. Míg a keresztelő pap gondatlanságból embert ölt, addig Laci pap halála életet mentett.

Amennyiben van Isten és létezik élet a halál után, arra kérem Orbán Lacit, hogy járjon közben a most megfulladt gyermek érdekében. Ugyanakkor kérem az Istent, hogy adjon vigasztalást a kisbaba szülei és szerettei számára.