Megkérdeztük publicistáinkat: hogyan emlékeznek vissza a végét érő esztendőre, és mit várnak a jövő évtől? 

Bíró Béla: „Meghaltam? Nem tudom.”

2020 a világtörténelem egyik legkülönösebb esztendeje volt. Igaz ugyan, hogy az emberiség a növény- és állatvilágot, s benne önmagát évezredeken át egyetlen összefüggő entitásnak tekintette, melyben minden mindennel összefügg. S melyben meghatározó szerep jut a Szónak, hiszen csupán a Szó révén vagyunk képesek hozzáférkőzni ehhez a bennünket is magában foglaló valósághoz. Sőt magát a valóságot is a Szó teremtette meg, mely – mint tudjuk – a Bibliától a Kalevaláig minden dolgok kezdete.

Az imígy kivirágzó kultúrát azonban fokozatosan – kezdetben szinte már észrevétlenül – kezdte földbe döngölni a civilizáció. Azaz a társadalmi fejlődés és az anyagi műveltség egymást kölcsönösen generáló együttese, az úgynevezett fejlődés (érthetőbben: az elmélyült tudás és a mind sötétebb tudatlanság szintézisének) eleddig elért legmagasabb és egyben – éppen ezért – legmélyebb foka.

S ezzel ismét – mintegy a nagy Mű lezárásaként? – visszatért a Szó. A maga kezdeti mindenható és megkérdőjelezhetetlen mivoltában. Mi már politikai korrektség gyanánt emlegetjük. De mely – hatalmi szó gyanánt – ugyanolyan kinyilatkoztatás, mint a Biblia első szava, csakhogy mindent a visszájára fordít, összezavar, elbizonytalanít. A Szó ma már nem megteremti és fenntartja, hanem megsemmisíti a Teremtést. Ennek a tényállásnak az egyik legmegdöbbentőbb tünete, hogy a mai emberek lassan elsöprő többségének azt sem szabadna tudatosítania, hogy fiú-e vagy leány. Rá kell vezetni, merthogy koránál fogva erre esetleg képtelen…

Ennyi zűrzavaros vélekedés, téveszme, értelmetlenség, manipuláció még soha nem kavargott a földi világban, mint 2020-ban. A felvilágosodás Ész-istennőjének dédunokája, az agresszív ateizmus minden ásatag hiedelmet ki akar iktatni az emberi szellemből, de mert nagyon úgy tűnik, hogy az emberi tudás legmagasabb szintje nem az egyértelműség letéteményesének tekintett emberi ész, hanem a többértelmű, mert az emberi elme – azaz a természeti teljesség voltaképpeni letéteményese – által éltetett intuíció. Hitek nélkül a ráció is képtelen talpon maradni. Lám: visszahozná nyakunkra akár a csúfosan megbukott kommunizmust is. Csak legyen valami… A bukásról az emberiség nagyobbik része nem tud vagy nem akar tudni. Ahogyan arról sem, hogy a szó szigorú értelmében vett kommunizmus és a szó szigorú értelmében vett liberalizmus éppoly összeférhetetlen mint minden ember – szó szerint vett, tehát nem pusztán törvény előtti – azonossága. Így aztán a világpolitika irányítói szintén képtelenek eldönteni magukról, hogy kommunisták-e vagy liberálisok. Csak abban a bizonyosak, hogy ha korlátlan hatalomra juthatnak: a „Föld fog sarkából kidőlni”.

2020-ban majdnem sikerült.

Nem csak a modern világ legstabilabbnak tekintett társadalma, az amerikai jutott a káosz küszöbére, lassacskán (?) nem csak a civilizáció szemete temet lassan maga alá, nem csak a vírus kerget bennünket páni félelembe (nem annyira a mai, mint inkább az eljövendők), de az a felismerés is, hogy a Teremtés, melyről két-három évszázada úgy véljük, hogy sikerült uralmunk alá hajtanunk, ismét fölénkbe kerekedik… Az istenek kezéből kiráncigáltuk a hatalmat. Mi, emberek pedig mindig is csak véltük, hogy rendelkezhetünk vele…

Ami meg a 2021-et illeti, arról nem sokat tudhatunk. Ha csak azt nem vesszük bizonyosságnak, hogy olyan soha nem lesz már, mint a 2 019-es. A járvány  a tudományt szinte már elképesztő szellemi erőfeszítésre kényszerítette. E sorok megjelenésének napjaiban már emberek tízezrei kapják meg a védőoltást, s a járvány legkésőbb 2021 végére megszűnhet.

Ennek ellenére talán ugyanott fogunk tartani, ahol abbahagytuk. Írhatunk dicshimnuszokat az emberi tudás határtalanságáról, sőt elvi mindenhatóságáról. Elon Musk szerint, akit sokan az emberiség egyik legnagyobb elméjének tartanak (az ő nevéhez fűződik a Mars-misszó terve, valamint az elektromos autó ötlete). Ő – mellesleg a világ második, sőt rövidesen az első leggazdagabb embere – úgy véli, hogy a Covid-19 elleni védőoltás műszakilag immár a rákbetegség gyógyítását is lehetővé teszi, sőt, ha abban telne kedvünk, pillangóvá is „varázsolhatjuk” majd magunkat, hiszen a genetikai rendszer olyan szegmenseibe sikerült behatolnunk, ahonnan már elvben minden lehetséges. A világzseni az én magyar–román agyamba is beletrafált. Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című verse jutott eszembe: „…és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,/ már azt, hogy minden kép és költemény,/ azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét/ a lepke őt és mindhármunkat én.”

Csakhogy az álmokkal továbbra is bajban leszünk. Elvben a kisebbségi kérdés megoldása is (mint folytonosan önépítő folyamat) maradéktalanul lehetséges. Gyakorlatilag azonban puszta álom. (Ha román lennék – lehet – lázálmot írtam volna, hiszen – mai szemmel – pusztán nézőpont kérdése.) Mert nem elég ismerni a másik álmát, vele kellene álmodni is. Legalább néha…De a valóban humánus – azaz elfogulatlan – álom csupán a kultúrából csírázhat ki. A civilizáció – bármennyire csodálatos is – bármikor ellenünk fordulhat. Hacsak a kultúra nem fékezi meg…

A civilizáció csupán annak az antik bölcselőnek a tudásáig ér fel, aki azt íratta sírkövére: „Meghaltam? Nem tudom.”

Ez pedig „tudásnak” – bármily szellemes is – siralmasan kevés…

Kustán Magyari Attila: Mint a legborzalmasabb cyberpunk regények

2020 a járvány éve volt – ez így fog bevonulni a történelembe. Mégis, talán fordítva kellene megközelíteni az értelmezést: 2020-ban nem az volt a kérdés, hogy milyen problémákat okoz egy járvány, hanem az, hogy a fennálló rendszert hogyan terheli tovább egy járvány. Az ugyanis nem kérdés, hogy gazdasági válság közeledett, és az sem, hogy az nem a felső tízezer pénztárcáját sújtotta volna – hanem megint minket. A járvány jó ürügyet teremtett arra, hogy nagyvállalatokhoz vándoroljon a közpénz, hogy a társadalom megfigyelése további legitimációt nyerjen, a gazdasági egyenlőtlenségek növekedjenek, és elillanjon a bizalom az intézményekkel szemben.

Ha 2021-ben nem figyelünk erre, akkor úgy fog kinézni a társadalom, mint a legborzalmasabb cyberpunk regények, amelyekben nincs szervezett közélet, csak a zabolázatlan korporációk uralma. Ezért kell eltanulni a jót másoktól: például India Kerala államából, ahol a kommunista-baloldali pártkoalíció sikeresen a tudományra és a társadalommal való párbeszédre építve tartotta féken a járványt, vagy az önszerveződő mexikói zapatisták, akik szintén a közösségi szinten tették meg a szükséges lépéseket. Vietnám – szokás lenézni őket – szintén példásan kezelte a járványt, korábbi tapasztalatokra építve és különösen figyelve a legveszélyeztetettebb rétegekre.

A világ számos más pontján az önszerveződés és a szolidaritás útján haladtak tovább, amikor a járvány lesújtott, és nem bízták a profitverseny logikájára az emberi életeket. Déry Tibor, igaz, úgy fél évszázada, azt írta: „a jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Az ő pesszimizmusát igazolni fogja vagy cáfolni 2021? Reméljük, hogy a kérdésre kedvező választ adhatunk egy év múlva.

Rostás-Péter István: Módjával borongós

2020 – dadogós évként mértem be tavaly ilyenkor ugyanitt, és nem esett messze a való a jóslattól; most viszont korrigálnom – jóformán továbbgondolnom – kell a „húszhúsz” meghatározását, és inkább a tér- és tévhitek évének nevezném a mögénk torlódott 12 hónapot. Mert ugyan ki hitte volna 2019 decemberében, hogy hetekig kell belaknia kitartóan azt a spáciumot, amiről azt véltük, otthonunk, támaszpontunk, révünk vagy valami ehhez fogható. A környék, ahogyan elcsendesült és részleteiben feltárta magát. Ahogyan az állandósult térben az idő is más dimenziót öltött. Távmunka és -oktatás, sőt online osztálytalálkozó, „élőben” közvetített temetés – mindezek egy éve még nem képezték a napi nyelvhasználat részét, miközben a kedvenc görög vagy bolgár tengerparti üdülő fényévnyi távolságra került, és be kellett érni az ország belső tereinek eddig mellőzött varázsával; vagy a lokálpatrióta csillagtúrázással közvetlen lakhelyünk körül. Tévesen mértük fel koordinátáinkat, vagyis eddig csak egyfajta rendszerben értelmezve érzékeltük az elérhetőt, a horizonton túlit.

Tévhitnek bizonyult, hogy mindaz a feszültség, amit a kór ránk testált, majd feloldódik: szolidaritásból és találékonyságból jelesre vizsgázva és megerősödve kerülünk ki a járvány árnyékából. Szelídebben és jóval több alázattal. Hogy nem ez történt, példa rá a közbeszéd agresszivitásának fokozódása, amit nem lehet arra fogni, hogy egyben kampányév is volt: az Államokban egymást demonizálta a két tábor, itthon meg ötlettelen és görcsös diskurzusok lengték be a korteskedést. Téves hitre vall, hogy igen kevesen látták be, a járványt nem lehet csak egészségügyi válságként kezelni: felerősített, felszínre hozta a „békeidőben” felhalmozott (és többnyire elkezelt) bajait a társadalomnak; a félig megspórolt katarzis vezetett oda, hogy a kevésbé tájékozottak kiábrándultsága parlamenti párttá tömbösödött a bukaresti törvényhozásban, de nyilván ez csak egy vetülete az elhibázott válságkezelésnek.

2021 – nyaralás, olimpia, normálősz – a legveszélyesebb esztendő elé nézünk: rengeteg elvárással, annyival, amit el sem bír a kalendárium. Melyből eleve kiiktatjuk a tavaszt, mert az még mindig a hullámvölgyből való kikapaszkodás szerves részének tűnik. (Nevetségesen-siralmas vakcinálási versenyfutást gyanítok, ahol a nemzeti büszkeségek rendre kiiktatják az összehangolt erőfeszítés írmagját, a föld árnyékos oldalán még sötétebb tónusok uralkodnak el, és a világszervezetek sorozatos felhívása dacára nem tudatosul eléggé, hogy ezt a kérdést kétféleképpen lehet kezelni: globálisan és sehogy. Van, aki azért aggódik, mert – ha fokozatosan is, de – ránk szakad a felszabadulás, és nem kizárt, hogy az elfojtott energiák, frusztrációk parttalan hedonizmusba, önemésztő orgiasztikus kitörésekbe, és ki tudja, milyen szélsőséges kilengésekbe torkollnak. Ha még így is lenne, a permanens fesztiválhangulatot beárnyékolja az (elő)érzet, miszerint semmi garancia arra, hogy nem jön újabb hulláma valamely betegségnek. És, mivel nagyon úgy látszik, hogy nem sikerült a megfelelő konzekvenciákat levonni a Covid-sztoriból, jó eséllyel bukásra állunk majd a soron következő planetáris próbatételnél. Túlzott reményektől óvnám tehát a pezsgőspohár buborékain át az eljövendőt firtatókat, és csak remélem, hogy a rovat többi szerzőjének optimistább prognózisai enyhítik majd e sorok nem túl derűs hangulatát.      

Szász Csaba: Dehogy fekete, csak a szürke legsötétebbik árnyalata!

Vagy rövidebben: A szürke legsötétebbik árnyalata...

Kezdetben volt a megdöbbenés, utána jött a rémület a járvány kitörését követően: mi lesz ebből? Ma már tudjuk a választ, számokkal így írhatjuk le: 2020. Hosszasan sorolhatnánk a jelzőket: felejthetetlen, rendhagyó, történelmi, atipikus, korlátozott, maszkviselős, távolságtartós, „maradjotthonos”.

Fura évet zárunk, ez biztos. Nekem még mindig úgy tűnik, mintha 2020 gyakorlatilag elmaradt volna. Mivel az év nagy részében szinte semmit nem tudtunk csinálni. Ha egy színskálán kéne minősítenem, akkor feketeként tüntetném fel, már ha lenne merszem hozzá. De nincs. Egyrészt, mert ezzel a színnel igencsak csínján kell bánni, másrészt, mert idén elég sokszor tapasztaltam, hogy a fekete az új fehér. Márpedig 2020 minden volt, csak fehér nem. Legyen inkább a szürke ötven árnyalatának a legsötétebbike. Amúgy is 2020-ban tarolt a Netflixen a „szegény ember Szürke ötven árnyalataként” jegyzett silány lengyel szoftpornó, melynek a címe érdekes módon 365 nap. Eltévesztették az évet, 2020 szökőév volt.

Pedig a páros éveket mindig is jobban szerettem, életem szinte minden fontosabb mozzanata páros számjeggyel végződő esztendőben történt. Ráadásul ezek az évek eddig mindig hoztak egy-egy olimpiát (télit vagy nyárit), egy-egy nagy focitornát (Eb-t vagy vébét), idén pedig semmit. Egy sokatmondó, fontos mozzanat azért idén is történt: az öcsém és a lányom után, a fiam is búcsút intett ennek a mioritikus országnak. Úgy tűnik, végleg. Sokatmondó...

És, hogy mit hoz 2021? Ha minden jól megy, akkor olimpiát és foci-Eb-t is. Remélhetőleg rengeteg várva várt filmpremiert a mozikban. Na és persze népszámlálást, remélhetőleg úgy, hogy az eperszedőket ezúttal nem ide számolják. Szűkítve a kört, kissé spekulatív módon, de reményekkel telten mondanám, hogy Hargita megye erőre kap, és rohamos fejlődésnek indul, elvégre mikor volt az, hogy a megye két minisztert és egy miniszterelnök-helyettest adott a kormánynak? És ha most nem, akkor mikor? Még inkább szűkítve a kört, Székelyudvarhely is betoppan a robbanásszerű fejlődés sodrába. Elvégre a választásokat egy olyan csapat nyerte meg, „akik messzemenően a legjobbak. Amolyan aranycsapat.” Ezt ők mondták magukról, tehát kétségnek helye nincs! Mert ha ők nem, akkor kik? Ami pedig engem illet, egy 300 ezres városban láttam meg a napvilágot, egy 30 ezresben élek és egy 3 ezresben látom a jövőmet. E tekintetben 2021-ben még nem hoz változást, de rövid távú terveim nekem is vannak. Például ismét leszokom a dohányzásról!

(B.B.B.), Let it be!

Szász István Szilárd: Különös szilveszter

Szilveszter éjjelén feleségemmel és barátainkkal a Pandemic társassal játszottunk, amelyben egy világjárvány ellen kell közösen küzdeniük a játékosoknak. Ha sejt(h)ettük volna, hogy valamiféle előrejelző hatása van ennek, akkor talán inkább Monopolyt, de legalábbis Gazdálkodj okosant kellett volna játsszunk… Különös volt az előző szilveszter: társadalmi és személyes szinten is megragadta az idei év meghatározó mozzanatait. A társadalmira már utaltam, 2020 a koronavírus-világjárványról szólt az egész emberiség számára. Míg ez a játék így a szorongás, a félelem, a halál hírnöke lett a világ számára (nem vagyunk orákulumok, nem hiszem, hogy bármiféle jóserővel rendelkeznénk, egyszerűen egy különös egybeesésről van szó), addig a személyes dimenzió viszont az életről és a reményről szólt: a szilveszter éjjeli szentmisén mintegy sugalmazásszerűen megragadt bennem egy név, Áron. Bár akkor még nem tudtuk, de később bizonyosságot nyert, hogy feleségem akkor már kisfiunkat hordta a szíve alatt, aki Istennek hála, egészségesen megszületett szeptemberben és a Szász Áron Mátyás névre hallgat. Az év legfontosabb eseménye volt számunkra az ő születése.

Ahogyan a tavalyi évértékelőben írtam, a fókusz áthelyeződött a társadalmiról a személyes irányba, az elvárásaimat is ez alapján fogalmaztam meg a 2020-as évre vonatkozóan. Magam is meglepődöm, de mindegyik megfogalmazott tervem és célkitűzésem megvalósult: sikeresen befejeztem a doktori tanulmányaimat, megteremtettük az otthonunkat és valóban gyarapodott a családunk. A 2020 így a világjárvánnyal együtt és annak ellenére is egyik legemlékezetesebb évünk marad, amire még úgy is hálával fogunk visszagondolni, hogy meg kellett küzdenünk a vírus okozta külső és belső megpróbáltatásokkal.

2021-től azt remélem, hogy számomra és családom számára sokkal nyugodtabb és visszafogottabb év lesz, mint az idei év volt, azonban szívemből kívánom, hogy társadalmi szinten sokkal mozgalmasabb és élettel telibb évben legyen részünk. Bízom benne, hogy az oltások valódi és hatékony választ jelentenek a járvány okozta válságban. Egy év múlva remélem, hogy már arról írhatunk, hogy túljutottunk a koronavírus-járványon (vagy legalábbis a nehezén), ugyanakkor jó lenne, ha új tanulságokkal szolgálna számunkra, amelyeket nem felejtünk el egyik napról a másikra. Az nem baj, ha a traumákat illetően „feledékennyé” válunk, de az új felismerések vésődjenek be a szívünkbe és az elménkbe.

Farkas István: Viszlát, 2020. Kösz a halakat!

Ahogy a vogonok ledózerolták a hipertér-sztráda építése közben a Földet a Galaxis térképéről Adams Douglas klasszikusában, úgy söpört végig idén a koronavírus-járvány a bolygónkon. Ahogy a dózer-ügyet is kétségbe vonták, úgy tartották és tartják egyesek nagyszabású tömeghipnózis-kísérletnek a vírus által jelentett fenyegetettséget. Ha nem is év elejétől, de február 26-a óta nonstop ekörül kattog a legtöbb állkapocs Romániában, nincs olyan találkozás, hogy ne merülne fel a vajon ki és meddig keveri a lapokat kérdés.

Miközben naponta ezernyi tüdőből tör elő a gyilkos kór, rácáfolva arra, hogy nem csak a nyámnyilák kaphatják el a betegséget, arról szólt az év,  hogy ki kellene elnézést kérjen az okozott kényelmetlenségekért, és kik azok, aki „megköszönik a halakat”. Ha jelzőzni szeretnénk a „nevében” kiegyensúlyozott 2020-as esztendőt, a legkézenfekvőbb a koronavírus, az ezzel együtt járó társadalmi és politikai bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, rendszerellenesség és tudományellenesség, amelyet nem sikerült katalizálni. Ha azonban nem a koronavírussal skatulyázzuk körbe az évet, az általa kiváltott pánik lehet a védjegy.

Emlékszünk még ugye a hiper- és szupermakerketek előtti sorbanállására, a liszt, cukor és toalettpapír vásárlásra? Pánik, ahogy erre adott reakció az oltóanyaggal szemben tanúsított elutasításhullám is: meg akarnak mérgezni, ki higannyal, ki a Soros végbeléből kinyert, gyíkemberré változtató szérummal.

A szerkesztői kérés az volt, tegyem hozzá a magam látomását az elmúlt 365 naphoz, emeljem ki a (számomra) legemlékezetesebb, legmeghatározóbb momentumokat, és írjam le, milyen 2021-es esztendőre számítok. A kötelező vírus-kör mellett Soós Zoltán, a teljes erdélyi magyarság közérzetére kiható marosvásárhelyi győzelme, Klaus Iohannis államfő ionopotozása, az AUR térnyerése, az PNL leszereplése, Victor Ponta bukása és az RMDSZ kormányra kerülése azok az események, amelyek kis túlzással az idei év védjegyévé váltak.

Ezek azonban kis lépések az emberiség számára, ezeknél sokkal nagyobb hatású az a tudományos összefogás, amelynek révén elkészült a koronavírus elleni oltóanyag, Elon Musk embert küldött a világűrbe, foszfingáz nyomaira bukkantak a Vénusz felhőiben vagy kőzetekbe zárt vízmolekulák egyértelmű jelenlétét mutatták ki a Hold felszínén. Jövőre sem lesz sokkal jobb az életünk Romániában, más lesz, de ugyanolyan szar – ha nehezen viseljük a politikai iszapbirkázást, amelyben mindenképp lesz osztályrészünk a mostani, hárompártinak nevezett, „négykulacsos” kormánykoalícióban, amelyben a jobb és közép jelzők annyit jelentenek, mint a korábban leírt hárombetűs főnévnek a pofon. De kárpótolni fog mindenért a tudomány és az életünket jó értelemben átformáló új technológiák.

Ambrus Attila: Titkok táskája

„A múlt és jövő csak két táska az emberiség/ hóna alatt: egyik az emlékeket, a másik/ a jóslatokat tartalmazza, nyilvánvalóan/ mindkettő valótlan.” Ezek a Weöres Sándor-sorok kattognak bennem a 2020-as év utolsó óráiban.

Ama bal kezünkben fogott múlttáska, noha jószerint üres, mégis nehéz lenne tovább cipelni. A jobb kézben tartott jövőtáska pedig kulcsra zárt, ki tudná megmondani, hogy több jót vagy több rosszat hozza ránk, ha egyszer Pandora szelencéjeként kipattan.

Egy új év mindig új reményt ígér.

A magyar kutató módszerével megalkotott védőoltás feloldhatja a világméretű karantént.

A magyar érdekképviselet kormányjelenléte, a koalíciós szerződésbe foglalt kisebbségvédelmi jogalkotási szándék is javíthatja közérzetüket.

Jegyzettémákban bizonyára jövőben sem lesz hiány.

Ami pedig bizonyos – ismerve kollégáimat – mi, mindannyian igyekezni fogunk gondolatébresztő, vitára késztető, soha sem letaglózó, lehetőleg megoldásokat is felcsillantó írásokat kínálni olvasóinknak.

Boldog új évet!

(Címoldalas illusztráció: Varró-Bodoczi Zoltán)