Nem hinném, hogy létezne olyan emberi/zenei/technikai/adminisztratív vagy bármilyen szituáció – jó vagy rossz –, amiből ne lett volna részem pályafutásom során. De szerencsém volt, mert mellettem mindig voltak ‘őrangyalok’, bizalmas társak és a legtöbbször barátok, akik kihúztak a bajból, megoldották, behűtötték, kibontották, behangolták, kicserélték, elbújtatták, becipelték, kibeszélték, összerakták, eladták és megvették, szétszerelték, vigyázták és segítették a munkámat. Ők a roadok… egy zenész életének lényegesen fontos közreműködői és bizalmasai… az utóbbi néhány évtizedben szerencsém volt személyes gitárteknikusokra bízni magam.

Jól emlékszem… karrierem kezdetén, 1985-ben, a Metropol zenekarban – alig voltam 20–21 éves – két road dolgozott velünk, Farkas Zoli és Muki, civil nevén Mavrodoglu Viktor. Szenvedélyből és a rock zene által generált illúziók iránti feltétel nélküli imádatból dolgoztak fáradhatatlanul. Kora reggel már vártak ránk a buszban, és csak akkor feküdtek le, amikor már minden cucc biztonságban volt. Mindig kedvesek voltak és ugrásra készen álltak… Persze jó pénzeket kerestünk akkoriban, és ebből minden csapattag részesült valamilyen arányban. Az élelmes roadok viszont mindig kitaláltak valami alternatív jövedelemforrást is, ami mindenkinek jelentett egy kis plusz bevételt… Tőlük tanultam meg a színpad dinamikáját és az íratlan törvényeit. Nagy iskola volt nekem látni őket dolgozni. Mindkettő könyvbe illő, színes és komplex személyiség volt. Zoli sajnos nem él már, Muki pedig Nagyvárad egyik legsikeresebb halottas vállalkozója lett… ilyen az élet.

Azóta rengeteg teknikus dolgozott nekem… mindenkivel remek viszonyom volt/van… Hiszem és vallom, hogy a roadie, a teknikus, a személyes asszisztens elengedhetetlen része a zenész sikerének és csillogásának. Mindig jobban éreztem magam a roadok társaságában koncertek után… jobban esett velük az a sör, vagy bor, vagy vacsora. Lehet azért, mert a roadok történetei emberiek voltak, és nem a gőgös pojácáskodásról szóltak.

A legpikánsabb sztorik is mindig tőlük jöttek… nem a színpad reflektorfényéből, hanem a kulisszák mögül. Egy-egy hosszú éjszaka után a roadok úgy tudtak mesélni, hogy a bor is lassabban csúszott, a kacaj meg kicsit mélyebbről jött.

És bizony, voltak esték, amikor a sztorik nem álltak meg a nevetésnél… néha lett belőlük hajnali kaland, egy titkos csók a backstage ajtó mögött, vagy egy váratlan tánc a félhomályos öltözőben. A roadie-knál sosem tudtad, hol a vége a munkának, és hol kezdődik az élet — de talán épp ettől volt olyan íze mindennek. És mire felkelt a nap, már csak a kávé illata és a fáradt, de cinkos mosolyok maradtak. Senki nem beszélt róla nyíltan, de mindenki tudta, hogy az éjszakának megvoltak a maga kis titkai. A turnébuszban aztán csendben gurultunk tovább, mintha semmi sem történt volna… de a szemekben ott ült a közös összeesküvés fénye.

Aki megteheti, és annyira szerencsés, hogy egy road van mellette, az becsülje meg, szeresse és értékelje a munkáját… Velük szebb és könnyebb, nélkülük magányos…
Egészségetekre, barátaim! Éljenek a rock napszámosai…