Orbán Viktor Angela Merkellel való találkozóján azzal magyarázta kettejüknek a migránsválságra vonatkozó nézetkülönbségeit, hogy máshonnan nézik a jelenséget, következésként mást is kell látniuk, ez azonban nem zárja ki azt, hogy végső fokon megértsék egymást.

A kérdés pusztán az, mi lehetne ennek a megértésnek az alapfeltétele? A válasz nyilvánvalóan a demokrácia lényegében, a pluralizmusban rejlik. Abban a tapasztalatban, hogy a tényekre vonatkozó tárgyilagos megállapításaink a nézőpontok gyakran radikális eltéréseitől függetlenül sem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Az eltérő nézőpontok egysége teremt lehetőséget egy jelenség (azaz valamely észlelet) mint egész adekvát megértésére. Egy problémát ahhoz, hogy lényegét valóban „kitapinthassuk” „minden oldalról körül kell járnunk”.

Hogy a mi modern demokráciánk mennyire eltávolodott ettől a pluralista attitűdtől, azt nem csupán az Amerikai Egyesült Államokban – a modern demokrácia egyik szülőhazájában – zajló kaotikus folyamatok jelzik, de – a Trump amerikai hatalmát élesen elutasító – nyugat-európai társadalmainkban uralkodó rémisztő fogalomzavarok is.

A német közszolgálati tévéadók egyik legfigyelemreméltóbb vitaműsorát, úgynevezett talk-show-ját a neves műsorvezető, a ZDF-sztár Maybrit Illner neve fémjelzi.

Egyik legutolsó vitaműsorának természetszerűen a német belpolitikai válság, Angela Merkel és Horst Seehofer konfliktusa állt a középpontjában. A vitában a koalíciós partnerek egy-egy markáns képviselője (Manuela Schleswig – SPD, Dorothee Bär, államminiszter – CSU, Armin Laschet, Nordheim Westfallen tartományi miniszterelnöke – CDU), valamint a zöldek egyik képviselője Robert Habeck és a Reinische Post szintén jónevű újságírónője Krisztina Dunz vett részt.

A többség véleménye az volt, hogy „Horst Seehofert ma már senki nem veszi komolyan.”

A belügyminisztert párttársa, Dorothee Bär próbálta védelmébe venni. A zöldek képviselője azonban élesen visszavágott: „Önök a nemzetállamok (Vaterländer) Európájáról beszélnek, azaz a multilateralismus végéről.” Ami „annak az Európának a halálát jelentené, melyet mi annak tartunk. Ez nem európai magatartás. Önök nem alakíthatják a világot kényük-kedvük szerint. Nem állíthatják azt, hogy Markus Söder (a bajor miniszterelnök – B.B.) Európa érdekében cselekszik.”

És Bär hiába érvelt amellett, hogy „A CSU egy abszolút Európa-párti politikai alakulat”  Christina Dunz, a Reinische Post szerkesztője is úgy vélekedett: „Seehofer az Európai Unió DNS-ét akarja megváltoztatni (verkaufen)” és Angela Merkel érvét ismételte meg, miszerint nyilvánvaló, hogy „a kérdést európai szomszédainkkal közösen és nem nélkülük kell megoldanunk.” Más szóval nem „unilaterálisan”.

A vélemények annyira különböztek és annyira idegenek voltak a tényektől, hogy Maybritt Illner hiába is próbálta valamiféle fogalomtisztázásra késztetni a feleket.

Pedig a multilateralizmus fogalmában már eleve benne rejlik a sokféleség, azaz az eltérő vélemények tisztelete is. Senkit nem látszott megdöbbenteni, hogy az az Angela Merkel, aki (ma már bizonyítottan) saját kormányával és európai partnereivel való konzultáció nélkül, gyakorlatilag egymagában hozta létre azt a helyzetet, melyet a CSU korifeusai: Seehofer, Söder, Dobrindt orvosolni szeretnének, Seehofert vádolja egyoldalúsággal, és önmagát állítja be egyfajta sokoldalúság képviselőjeként.

Pedig gyakorlatilag arról van szó, hogy Angela Merkel azt a hibát, melyet emberiességi szempontokra való hivatkozással, voltaképpen azonban a német ipar munkaerő szükségletének biztosítása végett (kétségbe aligha vonható jó szándékkal egyébként) elkövetett, miután kiderült, hogy melléfogás, most európai partnereivel próbálja megfizettetni.

A kvóta szerinti elosztás, melynek elvét ismét egy „humanista” fogalomra, a szolidaritásra alapozza, sajnos nem jelent egyebet, mint a meggondolatlan döntés kedvezőtlen következményeinek egy jelentős részét olyan partnerek nyakába varrni, akik a döntésben semmiféle szerepet nem játszottak, pusztán német nyomásra kényszerültek „elfogadni” valamit, amivel kezdettől nem (vagy nem egészen) értettek egyet.

Azaz Angela Merkel humanista (értsd: egyetemesen emberi) értékekre: együttérzésre, szánalomra, segítőkészségre, szolidaritásra hivatkozva megpróbálja a valóságot a feje tetejére állítani. És bár folyamatos visszavonulásra kényszerül, álláspontját máig nem hajlandó revideálni. Pedig minden további nélkül megtehetné. Elismerhetné, hogy bár a menekültek iránt valóban szánalmat érzett, a voltaképpeni magyarázat mégiscsak demográfiai, s következésként gazdasági kényszerekben rejlett. Ezt annál is könnyebben megtehetné, mert ezt a logikát a német népesség jelentős része kimondatlanul is kezdettől ismerte és elfogadta.

Érthető módon. Hiszen együttérzés, szánalom, segítőkészség, szolidaritás ide vagy oda minden épeszű német pontosan tudja, hogy voltaképpen sokkal gyakorlatiasabb dolgokról van szó. (Túlnyomó többségében egyetlen nép sem ostoba, még a Hitler által egykor katasztrófába hajszolt német sem. A Nyugat „liberális demokráciáinak” megalázó békefeltételei nélkül Hitler soha nem juthatott volna hatalomra.) Az utolsó német közember is tisztában van vele, hogy – a merkeli „fogalmakat” megalapozó egyetemes szabadságkultusztól korántsem független – demográfiai helyzet következtében a német gazdaság szinten tartása csupán migránsokra alapozható. (Egykor vendégmunkásoknak hívták őket). A ma élő generációk nyugdíjait csak és csakis az utóbbiak termelhetik ki. A magasztos szólamok mögött tehát meglehetősen földhözragadt kalkulusok húzódnak meg. Amivel nem is lenne baj. Ha ugyanis a német nők nem hajlandók szülni, más lehetőség (legalábbis ez idő szerint) valóban nem marad.

A demográfiai helyzet alakulásában mellesleg az önmagukat környezet-, implicite természetvédőknek aposztrofáló zöldek játsszák a meghatározó szerepet, hiszen a „természetesség” nevében éppen ők a közösségi érdekektől elforduló „női önrendelkezés” és a gyermeknemzésre alkalmatlan szexuális kapcsolatok egyfajta normává tételének legfőbb szószólói.

Úgy tűnik, minden a feje tetején áll. Minden fogalom épp az ellenkezőjét jelenti annak, amit jelenteni látszik.

S mindezt a zagyvát a nacionalizmus jól bevált szószával szokás leönteni. Amint az a vitában is elhangzott: „Nacionalista kormányok nem lehetnek szolidárisak, per definitionem szolidaritás elleneseknek kell lenniük, az utóbbiak »az istennek sem fognak« menekülteket átvenni.”

A nacionalizmusnak a nemzeti szempontokkal való összekeverése ebben a diskurzusban éppoly természetes, mint az egyoldalú döntésnek a multilateralizmussal való felcserélése, vagy a személyi és nemzeti önzésnek a segítőkészséggé, szolidaritássá való átszínezése. A világ többé-kevésbé bevált rendjét épp az állítólagos humanizmus hívei próbálják kényük-kedvük szerint átalakítani, egészen pontosan szétverni. A humanizmus jegyében arra késztetik a bevándorlókat, akiknek a fogalom szigorú értelmében pusztán egy parányi töredéke tényleges menekült, hogy a tengeren átkelve életüket kockáztassák, miközben a „humanisták” hősökhöz méltó eltökéltséggel mentik meg azokat, akiket sikerül. Sajnos, azokat is, akik valóban menekültek, a mi nyugati társadalmaink hozták abba a helyzetbe, hogy vagy a polgárháborúk vagy az elsivatagosodás elől valóban menekülniük kelljen. De ha a nyugati tévéadók „menekültekről” készült felvételeit figyelmesen megnézzük, soha nem kétségbeesett, vagy kiéheztetett arcokat látunk. Jobbára jól fésült és jól öltözött fiatalemberek, nők, gyerekek tömegei vonulnak előttünk. A legkorszerűbb telekommunikációs technikával felszerelve. S a legrosszabb esetben is csak dühösek. S ha vannak is köztük valódi szerencsétlenek, azok pusztán súlyos betegeknek látszanak, akik a nyugati társadalombiztosítástól remélnek felépülést. Akiket – normális körülmények közt – saját társadalmaikban is talpra lehetne állítani. Persze csak akkor, ha a nemzetközi közösség – tényleges humanizmustól vezérelve – képes lenne melléjük állni.

Azzal a bizonyos humanizmussal tehát valami nagyon nincsen rendben. Miután Németországot „menekültekkel” töltötte meg, ma már maga  Angela Merkel is a menekült státusra nem jogosult bevándorlók kitoloncolásáról beszél. De mi lehetne megalázóbb, azaz embertelenebb annál, mint hogy azokat a szerencsétleneket, akik hét határon átvergődve, s a tengerbe fulladás kockázatát is vállalva, végre eljutottak álmaik paradicsomába visszaküldjük oda, ahonnan csábításainknak hitelt adva, útra kerekedtek. Merthogy a „befogadó társadalmak” szempontjából időközben hasznavehetetleneknek bizonyultak. S akik maradhatnak is, alapfeltétel gyanánt magukkal hozott kultúrájukról és nyelvükről (sőt távlatilag a vallásukról) is le kell mondaniuk. Egy olyan világképért és nyelvi univerzumért cserében, mely maga is súlyos, szinte már kiúttalan válságban van.

Az alapgondolathoz visszatérve: az eltérő nézőpontok kiegészítik egymást, egyfajta teljességhez, azaz valóság mind adekvátabb megismeréséhez segíthetnek hozzá.

A fentiekben azonban nem eltérő nézőpontokról van szó, hanem elvileg helyes nézőpontok (implicite értékrendek) inadekvát érvekké való konvertálásáról, azaz manipulációról. Aki manipulál, megpróbálja félrevezetni áldozatát. Ez esetben tényleg „kénye-kedve szerint alakítva” a valóságra vonatkozó fogalmakat. A manipuláció fogalmi világa és a való világ közötti ellentét azonban nem tartható fenn a végtelenségig. A tények előbb-utóbb felülkerekednek a hamis érvekre épülő„ világokon”.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne minden emberi világ bizonyos értelemben konstruált. De vannak adekvát és inadekvát társadalmi konstrukciók. Ahogyan – a történelemből tudjuk – vannak lakható és lakhatatlan világok is.

Az utóbbiakból az ember előbb-utóbb – egyenes és átvitt értelemben is – kénytelen kiköltözni.