Manapság egyre gyakrabban olvashatunk neves történészekről, akik élénk, intenzív kapcsolatot ápolnak ismeretterjesztő munkájuk, közírói és közéleti tevékenységeik révén a nagyközönséggel, a társadalom szélesebb rétegeivel. Némelyük még a politikai vitákban, erkölcsi, morális ügyekben is megszólal történészi, akadémikusi vagy netalán tudománypolitikai minőségében. A kérdés, amely engem foglalkoztat leginkább, azt járja körül: milyen határokat szabjon önmagának egy kutató, aki bátorkodik kilépni tudományos elefántcsonttornyából?

A kutató, tudományos munkát végző ember a nagyközönség szemében talán kissé „unalmas” életet él: reggeli kávéja után határidőnaplóját kinyitja, és megnézi aznapi, jól megtervezett teendőit, kutatási „napi adagját”. Könyvtárban vagy laptopja előtt görnyed órákon át, szakfolyóiratok és szakkönyvek oldalainak ezreit lapozza, olvassa vagy manapság, „keresőzi” át a PDF könyvtárak új világában, hogy egy-egy információt megszerezzen, megtaláljon, tudományos téziseihez analógiákat, példákat és esettanulmányokat találjon. A tudományos munka mindig lassú, alapos és fárasztó folyamat, legyen szó humántudományokról vagy természettudományokról. Valamivel izgalmasabb a terepmunkát vagy kísérleti labormunkát végzők élete, bár heuréka élményeiket nekik is könyvtárazással, és olvasással egybekötött álmatlan éjszakák eredményeként megszülető tanulmányokban kell közöljék. Egy komolyabb tanulmány megszületése, megírása és közlése legalább 1-2, de akár több éves folyamat. Hasonlóan lassú és alapos munkát igényel egy-egy monográfia, tanulmánykötet kiadása is. Ehhez a munkához teljes figyelem, csend, jó könyvtárak és nyugalom kell. Néha akár inspiráló környezet is.

Ennek ismeretében tehát érthető, hogy tudósaink – így történészeink – nagy része alapvetően a világtól elvonult, tudományos kutatási témáik univerzuma által elragadtatott, mondhatni „absztrakt” személyek, akik akkor érzik legjobban magukat, ha környezetükről és a kortárs világ zajáról tudomást sem szereznek munkájuk során. Edward Said irodalomtörténész, politológus szerint a „tudós mindenekelőtt egy kívülálló, aki önmagára kényszerített száműzetésben él a társadalom peremén”. Így képzelhetjük el talán a XIX. század nagy történészeit is, akik váteszként, látnokként írták a nagy monográfiákat, szintéziseket, nemzettörténeteket vagy várostörténeteket ezernyi kötettel körülvett barlangjaikban. Theodor Mommsent, a latin epigráfia és római történelem talán leghíresebb alakját is így örökítette meg Ludwig Knaus legismertebb festményén. Pedig már Mommsen sem volt egy apolitikus, „barlanglakó” történész – igaz, róla még az a legenda terjedt, hogy az ókori Athén városának minden épületét és utcáját ismerte, de Berlinben gyakran eltévedt. A XX. század neves történészei aztán egyre gyakrabban léptek ki a múltkutatás elefántcsonttornyaiból és váltak aktív részeseivé a kortárs politika, közélet vitáinak. Elég itt csak néhány neves magyar történészre gondolnunk, akik a nehéz időkben – legyen szó itt a fasizmus térnyeréséről, vagy az 1949 utáni diktatúráról – közéleti szerepet vállaltak, véleményvezérekké és társadalomformáló erőkké váltak. Nicolae Iorga és Kerényi Károly 1930 –40-es évekbeli közéleti tevékenysége vagy Kosáry Domokos 1956-os szereplése megpecsételte ezen történészek életét. Az atombomba létrehozása és a Pugwash mozgalom, valamint 1968-as események Franciaországban és az Egyesült Államokban is radikálisan átrajzolták a tudós és kutatók szerepét a társadalomban. Az 1950-es és 60-as évek számtalan neves tudóst – fizikusokat, filozófusokat, írókat és szociológusokat egyaránt – tett társadalomformáló véleményvezérré. Tudományos munkássága mellett, Noam Chomsky, Michel Foucault vagy Bertrand Russell kötelességének érezte, hogy tudósi, kutatói szerepkörét néha félretéve – vagy pontosan abbéli tudására alapozva – kilépjen a könyvtárból és utcára vonuljon, emberekkel beszéljen, emberekhez szóljon és a kortárs társadalom legégetőbb problémáiról vitázzon. Ekkor jön létre az értelmiségi szerepkörnek egy új dimenziója, amelyet az angol szakirodalom „public intellectual”, vagyis közértelmiség néven ismer. Ez, a manapság démonizált Új Baloldalhoz és a frankfurti iskolához (is) szorosan köthető mozgalom a jobboldali gondolkodók szerint „terrorizálta”, monopolizálta a közbeszédet. Más vélemények szerint azonban ez az értelmiségi réteg volt az, amely alapvetően átalakította úgy a tudomány és társadalom párbeszédét, mint a tudományos munka szerepét és jellegét. Nyugaton azóta végeláthatatlan azon történészek sora, akik társadalomformáló közértelmiségekké váltak. Elég itt Francis Fukuyama, Samuel Huntington, Eric Hobsbawm, Jan Assmann, Ian Kershaw, Mary Beard vagy Yuval Noah Hariri munkásságára gondolnunk.

Mifelénk ez nem volt jellemző sajnos. Társadalomtudósaink közül kevesen mertek, tudtak, merhettek megszólalni 1947 és 1990 között. Aki mégis megtette, és merészen vállalta véleményét, az legtöbbször emigrációba kényszerült. Akadt olyan történész is, akiknek érces hangját még 1991-ben sem tudta eltűrni a metamorfizálódott hatalom. Manapság azonban úgy Magyarországon, mint Romániában egyre gyakrabban találni olyan történészeket, akik tudományos munkásságuk mellett aktív közszereplőkké váltak. Elég itt példaként említeni a Lucian Boia és Ioan Aurel Pop közötti végeérhetetlen, ideológiai vitát, Gerő András, Ormos Mária, Gyáni Gábor, Fónagy Zoltán, Romsics Ignác vagy Ablonczy Balázs gyakori közéleti szereplését és tudománynépszerűsítő tevékenységét.

Erica Stone szerint, amióta a tudományos munka kapitalizálódott és a „publish or perish” (publikálj, vagy elveszel) elv részeként több száz millió euró közpénzt költ egy-egy intézmény tudományos projektekre az államfizetők pénzéből, a tudósok – így a történészek szerepe is – kötelező módon vált a közszféra részévé. Mary Beard, az Egyesült Királyság „nemzeti kincse” és legismertebb ókortörténésze több alkalommal hangsúlyozta, hogy ma egy történész nem lehet néma és ignoráns a kortárs politikával és globális problémákkal szemben, különösen ha egyetemi oktató. Példaértékű tevékenységéhez ugyanúgy hozzátartozik az alapos és tudományos munkákat termő kutatás, mint a kortárs társadalom rezgéseire való rezonancia is. Ma, amikor a globális jobboldali populizmus vezető alakja tagadja az éghajlatváltozás tényét vagy egyre több, a tudomány sikerét bizonyitó elv és találmány (oltások) válik ismét megkérdőjelezetté, és rég látott mértékben terjednek a történelmi tévhitek, pszeudo-történelmek és konteók, a történészeknek különösen fontos lenne, hogy aktív tudománynépszerűsítő munkát végezzenek és a kortárs társadalomhoz szóljanak. Talán nem feltétlenül egy morális vagy jogi ügyben kellene állást foglalniuk, ahogy legutóbb Ioan Aurel Pop tette, aki a szexuális kisebbségek gyermekvállalási jogáról alkotott enyhén szólva is botrányos véleményt, hanem a tudományos alaposságot megőrizve, egy-egy kortárs társadalmi, politikai vagy jogi jelenséget történelmi mélységekben és perspektívákban kellene láttatniuk. Megértetni az emberekkel például, hogy a migráció, mint jelenség nem egy mai találmány, ahogy a kicsi országok félelme és traumáinak működése ma már a kollektív mentalitástörténet egyik jól ismert kutatási témája. De érdemes lenne több előadást tartani a kulturális különbségekről és azok megoldási alternatíváiról a különböző történelmi helyzetekben, korszakokban.

Erdélyben és Magyarországon is a politikai elit jelenlegi stratégiája a félelemkeltés, a terrorpropaganda. Vélt vagy valós ellenségképek felnagyítása, demonizálása és féligazságokra épült narratívák létrehozása jelenti a legnagyobb veszélyt a kortárs társadalomra. A történelmi forrásokat ismerők jól tudják, hogy ezek nem újkeletű jelenségek és a tévhitek leépítésének egyetlen módja a hiteles információk nagy tömegekhez történő eljuttatása, mégis mifelénk elég kevés példája ismert a közértelmiségi történésznek. Erica Stone rövid, de hatásos ábrán mutatta be, hogy a tudományos munkát végző kutatók – így mi, történészek is – mást se csinálunk, mint közpénzen gyakorlatilag eljátszadozunk egy kis homokozóban: önmagunk elit kis közösségének kutatunk. Míg a történész-szakma például ma már gyakorlatilag újraírta a honfoglalás korának történetét, addig a nagyközönség ezekről a kutatásokról legfeljebb kétes sajtóforrásokból értesülhetett, de ezernyi más kutatási témát felsorolhatnánk, amelyről sajnos a nagyközönség alig hallott.

A történésznek illik tehát kibújni a könyvtárból néha – de csak néha. Egy kutató mindig is tudományos munkája mellett érzi jól magát majd, ott találja meg a biztonságot és a szenvedélyt, amiért egész életét feltette. De elszakadni a valóságtól és a közélettől, a társadalomtól ami gyakorlatilag a történész privilegizált szerepét fenntartja, nem lehet, és – véleményem szerint – nem is szabad. Ez is a Kerényi Károly féle religio academici, tudósi hitvallás része.