A nemzetközi viszonyok az utóbbi évtizedekben labilisabbá váltak, mint a világháború óta bármikor. A nyakló nélküli globalizáció, melynek motorja a világhatalmát a demokráciaexport jegyében kiépítő Egyesült Államok volt, olyan következményekhez vezetett, melyek ma már magát az Egyesült Államokat is mind kínosabban érintik.

Vezető közgazdászok, sőt széleslátókörű, globális összefüggésekben gondolkodó filozófusok is évtizedek óta figyelmeztetnek rá, hogy a világgazdaság globalizációja nem veszélytelen folyamat. Almási Miklós, az esztéta-filozófus 1989-ben Üveggolyók. Az ezredvég globális játszmái című kötetében (és néhány későbbiben is) évtizedekre előre megjósolta, hogy mi fog következni. Mivel a modern gazdaság alapelve a profitmaximalizáció, a nagyberuházók – minden áron – arra törekszenek (arra kell törekedniük, ha versenyben akarnak maradni), hogy minél kisebb befektetéssel minél nagyobb hasznot realizáljanak, tökéjüket tehát a fejlett nyugati államokból, ahol a jóléti társadalom „tehertételei” mértéktelenül megdrágítják a termelést, s ezzel veszélybe sodorják a versenyképességet, a globalizált földgolyó olyan területeire kell kitelepíteniük, ahol a munkaerő ára a legalacsonyabb, a nyersanyagok a legolcsóbbak és legkönnyebben hozzáférhetők. Ennek a folyamatnak azonban azzal kell járnia, hogy a nyugati társadalmakban fokozatosan növekszik középrétegek elszegényedése és a munkanélküliség, mert a vállalatoknak két választásuk van: vagy drasztikusan csökkentik a fizetéseket, vagy vállalataikat a fejletlen, de olcsó és törekvő munkaerőt kínáló államokba telepítik. Az előbbire épp a leggazdagabb államoknak köztük az Amerikai Egyesült Államoknak volt a legkevesebb lehetősége, ezért maradt a második lehetőség. A tőke kivándoroltatása. Az Amerikai Egyesült Államok ráadásul folyamatosan lehetőségei fölött költekezett. S hogy a lakosság életszínvonala ne csökkenjen, korlátlanul engedte beáramlani az országba a külföld olcsó áruit. Ami az amerikai vállalatok versenyképességét saját piacán is hátrányos helyzetbe hozta. A nagy bankok, hogy a profitot maguk is maximalizálják – kétséges törvényességű üzleti fogásokat is kieszelve –, olcsó hitelekkel árasztották el a piacot. Ez a pénzügyi spekulációt minden korlátozás alól feloldó – deregulációnak is nevezett – folyamat a lakossági jövedelmek és a munkanélküliség növekedésével párhuzamosan csakis a 2008-as ingatlanpiaci válságba, s a népesség, köztük fő helyen az amerikai középosztály fokozódó elégedetlenségébe torkollhatott.

A következmény a helyzetben rejlő lehetőségeket jó érzékkel felismerő Trump választási győzelmében csúcsosodott. Trump választási kampányában a globalizáció Amerikát sújtó hátrányainak felszámolását ígérte. A first America doktrínáját. Ez a doktrína azonban feloldhatatlan paradoxont rejt magában, hiszen úgy akarja korlátok közé szorítani a globalizációt, hogy abból pusztán Amerikának származhasson előnye.

Hogy ez micsoda képtelenség, arra a Trump által kirobbantott kereskedelmi háború, az Amerika mindenki ellen stratégiája látszik fényt deríteni. Trump egy dolgot világosan lát. Amerika nemcsak a világ legnagyobb gazdasági hatalma, mely a nemzetközi fizetőeszköz a dollár révén is folyamatosan „fosztogatja” a világot, hiszen minden tranzakcióból leveheti a maga sápját, s gazdasági érdekeit katonai hatalmával is megtámogathatja, de látszólag önellátó is. Amerika csak 8 százalékban függ az exporttól, Európa azonban 40 százalékban, s a helyzet Kínában is rosszabb, mint Amerikában (bár ott a hatalmas belső piac sok mindent ellensúlyozhat).

Az első jelek valóban azt látszanak bizonyítani, hogy Trump helyesen kalkulál. Az amerikai gazdaság növekedési rátája hatalomra jutása óta 3 százalékra növekedett (ami az amerikai gazdaság volumenét tekintve valóban meglepően jó teljesítmény), a munkanélküliségi ráta is 3,8 százalékra csökkent (ami 18 éves „csúcsnak” tekinthető). Németországban ugyanakkor a növekedési előrejelzések 2,6-ról 1,8-ra csökkentek.

Csakhogy épp a globalizáció következtében a világgazdaság olyan szétbogozhatatlan szövevényt alkot, hogy azt ma már aligha lehet minden aspektusában áttekinteni. A német Handelsblatt online-on Torsten Riecke mutat be beszédes példákat. Bár Trump az európai gépkocsikra 20 százalékos büntetővámot szándékszik kivetni („Nem akarok német személygépkocsikat látni az amerikai utcákon” – tette közzé hírhedt tvitterén), ez a lépés nem maradhat következmények nélkül. „Amerika rövid távon gyakorlatilag azt tesz, amit akar – írja Riecke – Hosszú távon azonban egy ilyen kereskedelmi háborúnak nincsen győztese.” A Daimler cég esete erre kiváló példa. A vámok a Daimlert valóban megviselnék. De mert Trump nemcsak Európával akasztott tengelyt, hanem – és főleg – Kínával,  az amerikai autók vámját a kínaiak is 15 százalékról 40-re növelik. Az intézkedés az Alabamában gyártott Mercedes-terepjárókat is érinti. Stuttgartban csökkennek a bevételek, de végső fokon a tuscaloosai Mercedes-művek amerikai alkalmazottjai fognak állás nélkül maradni. Ahogyan Trump az acél és alumínium importra kivetett bűntetővámokkal saját gazdaságát is sújtja. Az amerikai vállalatok kemény árakat fizetnek majd az előtermékekért. A svájci ABB ipari konszern, mely Mississippi-államban gyárt transzformátorokat, máris jelezte, hogy amerikai részlegeinek versenyképessége a megnövekedett importárak miatt szintén csökken.

Az igazi probléma azonban nem Európa, hanem Kína. Jahn Schmiedbaeuer és Janis Beenen a Süddeutsche Zeitungban figyelmeztetnek, hogy bár az Amerika és Kína közti kereskedelmi háború látszólagos győztese valóban Amerika, hiszen a Trump-féle büntetővámok első sorozatára adott kínai válasz rekontrájaként Amerika a kínai árukra évi 200 milliárd dolláros újabb büntetővámokat helyezett kilátásba, ezt Kína hasonló lépéssel nem ellensúlyozhatja, hiszen az Amerikába irányuló kínai export évi volumene mindössze 130 milliárd dollár. Igaz ugyan, hogy a kínaiak már kezdetben sem a mennyiségre, hanem a minőségre törtek, Trump legmegbízhatóbb választóit sújtó csomagot állítottak össze, borból, sertéshúsból, gyümölcsökből.

Ez azonban korántsem minden. A kínaiak a végsőkig eltökélteknek tűnnek. S amint azt Gabriel Felbermayr, a müncheni Külkereskedelmi központ, az Ifo-Intézet vezetője véli, az amerikai intézkedések egyéb szempontokból is ragályossá válhatnak.

Az Amerika-Kína közti kereskedelemben évtizedek óta óriási az amerikai deficit. Éppen ezért egyáltalán nem valószínű, hogy a büntetővámok Amerika érdekeit szolgálhatnák. Épp ellenkezőleg. Az amerikai vállalatok jelentős része számára tipikus üzleti modellnek számít, hogy tevékenységüket olcsó kínai termékekre alapozzák. Az érintett cégek kül- és belgazdasági vonatkozásban is védekezni fognak. Ez is komoly gazdasági károkkal járhat, hiszen a vállalatok kénytelenek lesznek energiáikat hasztalan küzdelmekbe ölni.

Kínai nyilatkozatok szerint az ország nem akar kereskedelmi háborút, de nem is riad vissza tőle. Megvédi jogos érdekeit. Mennyiségi és minőségi aspektusban egyaránt. S itt sem valamiféle pókerjátszmáról lehet szó. Kína nemcsak a Kínában működő amerikai cégek, köztük az Apple helyzetét nehezítheti meg, de végső fokon embergót hirdethet az amerikai árukra, ahogyan azt korábban Dél-Koreával tette.

De mert Kína Amerika legnagyobb hitelezője is, a kínai fináncszektor komoly hatással lehet az amerikai államkötvényekre is. A kockázat, mellyel Amerikának számolnia kell, sokkal nagyobb, mint más nyugati államok esetében. Ha Kína valóban komolyan gondolja, amit mond, Amerika és Trump keserves következményekkel számolhat. Trumpnak ugyanis ahhoz, hogy politikáját finanszírozhassa, rengeteg pénzre van szüksége. Az amerikai államkötvények tömeges piacra dobása azonban mégsem valószínű, Kínának sem érdeke, hogy amerikai részvényeit elkótyavetyélje.

De nincs is föltétlenül rászorulva, hiszen a lehetőségek sora még korántsem merült ki. Legvégső esetben – vélik az elemzők – Kína leértékelhetné nemzeti valutáját. Az import így megdrágulna, az export olcsóbbá válna. S a gazdaság elemi törvényeit már Trump sem helyezheti hatályon kívül.

A bevezetőhöz visszatérve. A globalizáció, bár mint folyamat elkerülhetetlen, egyetlen módon tehető észszerűvé. A kölcsönösség elvei alapján. Ehhez azonban Amerikának valóban le kellene mondania világuralmi ambícióiról, s az ”Amerca first” doktrínáját az „America one between the others”-szel, azaz az államok közti egyenlőség demokratikus tanával kéne felcserélnie.

De – ez idő szerint – van erre esély?

Aligha. Jóval nagyobb az esélye annak, hogy a kereskedelmi háború logikája katonaiba fordul: Amerika, ha – előbb-utóbb mindenkit magára haragítva – sarokba szorul, érdekeit bizonyosan katonai eszközökkel próbálja megvédelmezni. De számos jel utal arra, hogy Kína és szövetségesei is lázasan fegyverkeznek. Egy neves amerikai professzor, Graham T. Allison úgy is véli (lásd „Destined for war”, azaz Háborús elszántság című művét), hogy a világ mérvadó hatalmai ismét egy olyan veszedelmes konfliktuslejtőn rohannak egymásnak, melyek az esetek túlnyomó többségében véres háborúkba torkollottak.

Akárcsak a thuküdidészi Athén és Spárta egykoron. Az efféle intések azonban rendszerint hiábavalók. A híres aforizma szerint ugyanis az emberiség egyetlen dolgot tanult a történelemből, azt, hogy nem tanult semmit belőle.