Nem fogok, mert érdemben nincs mit hozzátennem, a Raffay–Romsics  afférhoz (itt és itt), amelynek elsődleges következménye, hogy némi belső dinamikát csempészett a mindenkori (komfortos monotóniájában egyre felszínesebb) június negyedikei diskurzus-állagba. A hiányért kiáltó újságcikkek, felszólalások, közlemények súlypontosan továbbra is a frusztráció, a sérelmezés, illetve az alkalomhoz illő összdöbbenet hangnemét követik, s még nemzetnek jövő felé fordított orczájára összpontosító látványos retorikai próbálkozások is azt a pillanatot idézik fel bennem, amikor Jeszenszky Géza, immár jó pár évvel külügyminisztersége után a Kolozsvári Teológián tartott (egyébként formás, színvonalas) előadásában, midőn épp a brit diplomaták magyarságról alkotott benyomásait taglalta, egy személyes tónusú kitérő erejéig utalt arra a reményére, hogy a Trianon-traumát majd ott tudjuk hagyni a XXI. század küszöbén és a magyarság mintegy magára lelve, önbizalmában megerősödve tekint körül Kárpáton s medencén.

Reményleni pediglen volt alkalom: 40-ben, 56-ban, s legutóbb 89-ben, hogy csak a jelesebb dátumokkal számoljunk; s közte is: ki titokban, ki félszájjal, vagy bravádosan teli torokkal (míg a három essz –  sziguránca–szeku–széréi – rá nem szisszent). A gyarmati létérzet, sokáig azt gondoltuk, saját védjegy által óvott portéka, s ettől értékesebb a transzilván jeremiád, holott újabban dokumentált, vagyis történelmileg igazolt tény, hogy az erdélyi román elit is csalódásként, sőt átverésként érzékelte az uralomváltást (lásd Lucian Boia: Románia elrománosodása, illetve Az 1918-as nagy egyesülés-Nemzetek, határok, kisebbségek). A legelső fázisban a tartomány önállóságát hirdették, majd fokozatosan jöttek rá arra, hogy a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, s részben az oktatásban és gazdasági szférában egyre nyomasztóbb regáti dominancia saját (a magyarok és szászok „ellenében” már kivívott) regionális érdekeiket és pozícióikat veszélyezteti. Tudom, hogy a kommentekben lesz emiatt nemulass, de torz és hiteltelen képet balzsamozunk egyre, ha nem merünk a másik fél szemszögéből is rálátást biztosítani a történtekre. Tételesen arra, hogy Románia túlnyerte magát az első világháborúban, s e nem remélt mértékű bónuszhalmazt nehezen tudta (s bizonyos tekintetben még most sem képes) mentálisan, de technikailag is feldolgozni.

Mindezek mellett és egyben dacára érdemes fenntartani a distinkciót: a nemnemsoházásról átállni a nemnemsóhajtozásra bonyolultabb feladvány, mint megtanulni a földrajzórán a 138 ezer négyzetkilométer helyett a 295 641 négyzetkilométert. És fegyelmezett taktikázást, kiköbözött kompromisszumokat meg temérdek találékonyságot igényelt kialakítani a modus vivendit a mindennapok léptékében, miközben Bukarestben külön kormányszerv működött, amely nevében is vállalta az etnikai homogenizáció vezényszavát, törvények sora nyílt, és agresszív diszkriminatív módon igyekezett „egyensúlyt”, majd „túlsúlyt” biztosítani az új állami berendezkedéshez.

Európa határai – az egymást erősítő nemzetközi egyezmények, normák dacára – nem örökbe szabott kartográfiai elemek. A második világégést követő időszakban, a Helsinki Egyezmény után is voltak  határmódosítások, melyekre kora tavasszal itt e rovatban már részletesen kitértem, s lesznek még korrekciók, de ezek túlnyomó többsége csak enyhén árnyalja a status quot. Látni mindenféle térkép-animációkat, ha a kontinens minden egyes elnyomott, majdnem integrált, megtűrt kisebbsége státust nyerne, és akár fokozott önállóság, akár saját államiság keretében nyilvánulhatna meg, akkor hogyan  válna színesebbé az ábra. Nem kizárt a kulisszák mögött, a politikacsinálás laborjaiban, agytrösztökben, vagy csak magányos szakemberi asztalfiókokban vannak mindenféle változatok, s reájuk szabott legkülönfélébb szcenáriók (hol csak skiccekben, hol meg elgondolkodtatóan aprólékosan kifejtve – itt nem az aggaszt, hogy valóra is válik némelyike és mennyire tudják a dolgukat, hanem a monománia, amely kigyöngyöz olykor aránytalanul nagy munkával – és jobbára teoretikus, használhatatlan,  eredményeket).

Generációsan a nagyszüleinkkel zárul a korszak, melyet vitatnánk mi és ők, vagy mi és a többiek, szóval az a nemzedék, amely ha egymást kérdezték korukról csak ennyit mondtak: hétbe való vagyok, ez már letűnt. Meg- és túlélt két világégést, azt a kis magyar világot  (a maga fonákságaival) csak a veszteséget fokozó intermezzóként, kibírta a málénkij robotot és a kuláklistázást, és úgy lépett le a színről, hogy a Szabad Európa és az Amerika Hangja recsegő adásai képezték a háttérzörejt a világ fordulásában való  – egyre szordínósabb – reménykedéséhez.

Nekünk pedig a családi legendáriumok és képalbumok infóértékén túl ránk testálták a kettős fejtörőt: diagnózisban sincs egyetértés, ezért a kezelés is párhuzamos. Gyakran az a benyomás, hogy doktorok önös szakmai versengése, nem a páciens áll a központban... Nem is az ő egészségi állapota. Mert míg egyik ekrazitos autonómialázban ég, másik meg határokat tologatna hirtelen jött nagyhatalmi fuvallatra, egyikőjük sem számol az idővel, mely – miközben ezt a szöveget formázom –, azalatt is telik, javunkra , javukra(?!?)..., elkendőz, tompít, felold(oz).