Előrebocsátom: amit ezennel írok, nem a szokott publicisztika kellene hogy legyen. Úgy látom, most inkább volna ideje a pontos tájékoztatásnak, mint a véleménymondásnak, annyi minden történik és oly sok a zavar a magyarság helyzete, életünk körül. A hazai magyar sajtó túlnyomó része, sajnos, a szükséges eszmei távlat, helyzettudat és tárgyilagosság hiányában nem képes ellátni a feladatát, hasznos fogódzót nyújtani a tájékozódáshoz napjaink jelenségei, eseményei között.

Ha beleolvasunk, szembeötlik a talajmenti szemlélet pöffeszkedése, a nyitottság, a szabad szellem és az önálló gondolkodás hiánya, helyette unva unt sémák szajkózása. Arról nem is beszélve, hogy mennyire áporodottan konzervatív ez az álnemzeti a sajtó. (A jobboldaliról beszélek, de hát olyan médium, amelyik nyíltan vállalná nem-jobboldaliságát, csak kivételesen akad, e kivételeknek tisztelet.)

Ez a sajtó képtelen felfogni-értékelni-rangsorolni a különböző események fontosságát, és ennek megfelelően beszámolni róluk, kiemelve lényeges összefüggéseket. Elfogult, mert mindent saját előképe, hipotézise szerint értelmez, s ami azon kívül esik, arról nem vesz tudomást. Már a forrásait ennek megfelelően választja ki. Előítéletes, ezért nem tud szabadulni a sablonoktól – hányszor olvassuk például, hogy a román miniszterelnök zsigeri nacionalista, holott ez egyszerűen nem igaz.

Szembetűnő az aránytalanság a magyarországi és a romániai problematikus kérdésekhez való viszonyulásban: a legdurvább odaáti visszaéléseket is szemérmesen és gyáván elhallgatja (fájó és történelmien maradandó sajtónknak a magyarországi szabadságtipró médiaszabályozáshoz való viszonyulása, cinkos hallgatása), az ittenieket ellendrukkerként felnagyítja (legújabb példa a schengeni csatlakozás körüli nyilatkozatok tálalása és inkriminálása, már-már újabb puccsról kezdtek hisztériázni azok, akik a múltban maguk is ugyanúgy tiltakoztak a halasztás és a többé-kevésbé mondvacsinált ürügyek, „mozgó célpontok” ellen).

Igyekszem az elmúlt két nap eseményeit valahogy úgy érinteni, ahogyan érzésem szerint sajtónkban nemigen lesz olvasható.

A legfontosabb a budapesti tiltakozó tüntetéssorozat az Alaptörvény újólagos módosítása ellen. (Szinte minden fontos megtudható róla az origo.hu és a maszol.ro cikkeiből: Ne írd alá, János! - az alkotmánymódosítás ellen tüntettek Budapesten, Az alkotmánymódosítás ellen tüntettek több ezren Budapesten .)

Kezdettől fogva szomorú, döbbent érdeklődéssel figyelem, ami az „elcseszett alkotmány” és különösen a médiatörvény körül történik az orbáni Magyarországon. A mostani eseményzuhatagban azonban volt-van valami, amely tavaszérzést keltett bennem.

Mérhetetlen büszkeség tölt el, hogy a tüntetéssorozat vezérszónoka Tamás Gáspár Miklós, a mi ragyogó intellektusú, bátor és nemeslelkű, harcos TGM-nk volt, aki elméleti munkásságával és rendíthetetlen kiállásával, fulmináns beszédeivel és izgalmas vitairataival három évtizede kérlelhetetlenül szembeszáll a maradisággal, mindennel, ami embertelen – a szegényekért és nyomorultakért, a magyar demokráciáért. Aki mindig csalhatatlanul felismeri a veszélyt, és önkímélet nélkül veti bele magát a forgatagba. Akármilyen ügyről van szó, cigányokról, vörösiszapról vagy alkotmányról, rasszizmusról, antiszemitizmusról vagy szociális elnyomásról, harcában az egyetemes emberi messze meghaladja a (napi) politikai mozzanatot. Mindezért meghurcoltatásban volt része bőven, igazi jutalomban kevésbé.

Tamás Gáspár Miklós és a mai magyarországi helyzet végzetesen, mondanám, hogy sorsszerűen egymásra talált – talán senki nála jobban nem érti-érzi a lényegét, és tudatosabban a sorsfordító tettek szükségességét. Jellegzetes rá nézve, bár alkalmasint egyedülálló, ahogyan a mozgalmiságtól – a Kádár korszak demokratikus ellenzékének Kis János mellett legismertebb tagja volt – a Yale Egyetemi (USA) vendégprofesszoroskodás, majd angol és francia egyetemi tanárkodás után életének (idén töltendő) hatvanötödik évében, a demokratikus mozgalom emblémájaként, ismét az utcán, a tömegek élén tűnik fel, hogy magyarázzon, ellenállásra buzdítson az antidemokratikus hatalom túlkapásaivel szemben. És – erre még visszatérek – az eddiginél is jobban és empatikusabban figyelemmel kísérje a román-magyar viszonyt és az erdélyi magyarság sorsát is. (E viszony elemzése, megtalálható egyik korábbi, de máig érvényes, Még van idő, állítsátok meg őket című cikkében)

Most a magyar jogállamiságot sorozatosan érő pörölycsapások közül az Alaptörvény újabb módosításának kísérletéről van szó, ami mellett már a különben is ezer sebből vérző keresztény-konzervatív Európa sem mehet el szótlanul, amiből – mint annyi mindenből Orbán Viktor működése alatt – botrány lett és lesz. A jogállamiság gyökeres helyreállításáért indított harcban vállalt most fontos szerepet TGM – sok és minél gyorsabb sikert neki és nekik!

 Hogy TGM-nek erre az újabb a szerepére a rommagyar sajtó nem hajlandó azonnal felfigyelni? Semmi gond, tudunk róla elegen, tiszteljük érte elegen, s lassan fogja is jelentőségéhez mérten népszerűsíteni, mert kénytelen lesz azt tenni. (Ami a ‘rommagyar’-t illeti, elnézést a kitérőért, ma már közhely a kifejezés, nem is szeretem túlságosan, egyedüli mentségem a használatáért az, hogy magam találtam ki; persze nem vagyok biztos benne, hogy tőlem is terjedt el, hiszen mások is terjeszthették, sőt ki is találhatták; de tanúkkal tudom bizonyítani, hogy először használtam, mégpedig A Hét valamelyik 1990 január elejei számában. Mellesleg ami a mintájára született, az ‘erdmagyar’ még lehangolóbb, mert azt tudjuk, hogy mi a rom, és illik is ránk – de mi az, hogy erd?)

Lapunkban a magyarországi alkotmányos helyzet súlyosságát legjobban talán az Orbánhoz fordul az Amnesty International főtitkára című cikk jelzi (jó összefoglalása a jogi aggályoknak), annál érthetetlenebb, hogyan lehet ezt a helyzetet, a magyar jogállamiságot fenyegető veszélyeket összemosni, de akár összehasonlítani a romániai jogállamiság állapotával. Mert ebben az összehasonlításban aztán tobzódik ám a hazai magyar sajtó!

Valami olyan párhuzamosvalóság-keltés folyik Romániában a nyári „puccs”, az államelnök kapálózó diverziója, politikai haláltusájának kezdete óta – s ebben jócskán ludas az európai néppárti vezetés, de a hazai sajtó is –, aminek más eredménye nem lehet, mint az Európa-ellenesség radikalizálódása a lakosság körében és a további szavazatvesztés a jobboldalon. A balliberélis kormánynak óriási szerencséje, hogy gyakorlatilag nem is kell kampányolnia, az államelnök és a PDL minden megmozdulása az ellenszenv olyan hullámait kavarja fel, amely zubogva az ő malmára hajtja a vizet.

Magyarországon az új alkotmánnyal van óriási baj, úgy, ahogy van és ahogy változni akar, Romániában inkább az alkalmazásával. A két ország jogállamiságában az a közös, hogy mindkettőt a jobboldal tette tönkre, az önkényre és populista nagyotmondásra hajlamos, „játékos” vezérei és mamelukjaik, de így is, Magyarország a jogállamiság állapotát nézve összehasonlíthatalanul rosszabbul áll, Románia pedig jobban, mint ahogy brüsszeli híreket (félre)értelmezve a mi sajtónk írja. (Van egy kis lehetősége: próbáljon meg rajta lenni a Renate Weber által az Európai Parlamentben kezdeményezett keddi vitán, ahol az EB Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusa (MCV) jelentéséről lesz szó – és írja meg becsületesen az érveket és ellenérveket, ne magyarázza, ne tegye hozzá, hogy „másrészről”, csak írja meg!)

Mindenesetre az utóbbi évek eseményei azt mutatják – és ez volt a Velencei Bizottság véleményezésének is a legfontosabb következtetése –, hogy a román alkotmány is több lényeges ponton módosításra szorul.

Itt vallomással kell kezdenem. Miután nem sikerült megfejtenem, mit demokráciáznak és mit tökölődnek annyit ezek a román alkotmányozók (politikusok, bizottságok, civil fórumok, Akadémia meg mindenféle jogi csoportok és többé vagy kevésbé velencei, illetve honi tanácsadók) a készülő új alapszabállyal, holott hetven százalékos parlamenti többségük birtokában bármilyen módosítást fütyülve keresztülvihetnének (ott van Tom Szájer példája, aki ugye a vonaton, a laptopján ripsz-ropsz milyen tip-top magyar Alaptörvényt állított össze, csak úgy kapásból: totál nemzetit és olyannyira rugalmasat, hogy bármikor tetszés szerint meg lehet változtatni a kétharmados többségű Országgyűlésben, beléverni bármikor mindent, valahányszor az Alkotmánybíróság kifogásol valamit), szóval ennek a titoknak a megfejtése helyett – mert az nem megfejtés, hogy ezek itt demokraták, míg azok ott nem demokraták, hiszen a rommagyar sajtóból is tudjuk, hogy ezek itt állandóan belerondítanak a jogállamiságba, míg azok ott dédelgetik és ápolják a maguk szabadságharcban edződött jogállamiságát, úgy bizony; és ugyanonnan azt is tudjuk, hogy az államelnök itt is betartja már évek óta a jogállamiságot, hiszen végig biztosította az államhatalmi ágak függetlenségét és együttműködését, nem avatkozott bele erőszakkal, zsarolással és szekusaival az igazságszolgáltatásba, nem sajátította ki garázda módon a kormányt és a parlamentet, de legfőképpen nem csalással lett az állam első embere; csak a mostani többség, az nem tartja be a jogállamiságot, nem is veszik be sehová a posztkommunistákat, legfeljebb scheggen rúgják az álomszuszékokat, esetleg majd beszélünk, ha Daniel Morart nevezik ki főügyésznek... – eldöntöttem, hogy a politikát és sajtóját, a dilettáns vagy diverziós félretájékoztatást és hasonlókat hagyva a fenébe: más témák után nézek.

TGM varázslatos megjelenése térített el e szándékomtól – valamint Victor Ponta budapesti meghívása az MSZP budapesti évértékelő nagygyűlésére és ott elmondott beszéde.

Lehet, hogy nem Mesterházy Attila lesz az idén negyvenegyedik életévét betöltő Victor Pontát követően Európa legfiatalabb miniszterelnöke, és juthat eszébe fideszéknek erről (is) Gyurcsány Ferenc (mint minden rendes kísértő rémálom, lásd a budapesti Ponta-látogatás értékeléseként lapunkban megjelent első cikket), de a két fiatalember kétségtelenül „másfajta raj”.

Elsősorban a jó angol nyelvtudásuk imponáló és fontos (Mesterházynál a magas szintű spanyol, sőt még a magyar tudás is kiemelendő, lásd Schmitt Pál „álamelnök” esetét az ötödikes helyesírással; Ponta viszont tud még egy csomó nyelvet, s mind jól, azért nem semmi Hollande-dal franciául, Barrosóval portugálul értekezni, az európai szocialisták torinói nagygyűlésén olaszul felszólalva megállapítani, hogy „Berlusconi visszatérése Olaszországban olyan volna, mintha Nicolae Ceauşescu visszatérne Romániába”), pályafutásukban – eminens tanulmányaikban, sporthoz való kötöttségükben, gyors politikai felemelkedésükben –, de még családi struktúrájukban is sok a közös vonás (a nagyobbik gyerek fiú, a kisebbik lány).

Még fontosabb azonban az, amit mondanak és az, ahogy mondják. Ezekre még visszatérünk rovatunkban, befejezésül azonban egy nagy csalódásomnak még hangot kell adnom. Szerettem volna, ha ez a meghívás, a két fiatal szocialista vezető laza, bajtársias találkozása, Ponta budapesti hatásos fellépése nem számított volna annyira eredetinek. Nagyon örültem volna egy hasonló ünnepi, miniszterelnöki beszédekkel megtisztelt nagygyűlésnek, amelyen Orbán Viktor meghívottja a Emil Boc lett volna. A két ország és kormány végtelenül jó viszonya jegyében.