Bölöni László volt a mesebeli magyar királyfi.

Az az ember, akinek mintha minden sikerült volna, miközben persze mindent meg is tett azért, hogy sikerüljön – képességei találkoztak a szerencséjével.

Egy marosvásárhelyi magyar fiú, aki Dicsőszentmártonban kezdi a pályafutását, a Marosvásárhelyi HSK után a Bukaresti Steaua-ban folytatja és a BEK győzteseként végzi; aki 108-szoros román válogatott, és olyanokkal játszik, mint Ilie Balaci vagy Rodion Cãmãtaru – ennél szebbet álmodni sem lehet.

Egy olyan magyar fiú, akinek Cristian Ţopescu jól mondja a nevét (most néztem meg a Youtube-on az 1984-es Románia–Olaszország összefoglalóját). Egy ritka magyar fiú. Vagy inkább páratlan.

Akkor, amikor játékosi pályája zajlott, ez még sokkal nagyobb ritkaságnak számított. Bölöni László sokkal több volt, mint „egy ritka magyar fiú" – ő volt a romániai magyarság büszkesége, szeme fénye, káprázatos indításokra és még káprázatosabb lövésekre képes identitása.

Amikor Bölöni berúgta azt a szabadrúgásgólt, tizenkét éves voltam csupán, de ma is úgy emlékszem, mintha a magyarok szabadsága szállt volna kapura s kötött volna ki a hálóban, védhetetlenül.

S ha a Honvéddel játszott a Steaua, persze a pestiekkel tartottunk, de mi legyen Bölönivel? Vakartuk hosszan a fejünket.

Bölöni a legtöbb sportközvetítő számára ma is „román labdarúgó" vagy már „román edző", aki még a válogatottnál is megfordult. Akárcsak Jenei Imre, de egy játékos, fájdalom, mindig is látványosabb lesz, mint egy edző. „Ladislau Bölöni" nevét mi tudtuk jól.

Ő azonban nemcsak az identitásunk volt – az interface-ünk is valamiképpen. Akkoriban, a sötétség éveiben, kamaszként Bölöni miatt bocsátottam meg a Steauának meg Románia válogatottjának a puszta létezésüket. Amúgy egyszerű lett volna a képlet: románok (román szólamok, román fordulatok) = diktatúra. De mit csináljon az ember, ha ott van előtte egy magyar, aki a román válogatott oszlopa?
Az ilyesmi gondolkodóba ejt, az pedig a kényelem ellen hat. Felülvizsgálni voltam kénytelen az ostobaságaimat. Sok igazság volt bennük, de nem elég, s még az igazságok is előítéleteken alapultak.

Állt, és zúgott a román himnusz. Hogy is van ez? Nem szoktunk még hozzá, hogy olyan csapatok legyenek, mint valami megelevenedett lecsók; nem legyinthettél a himnuszra. De hát... én is ott álltam tulajdonképpen.

Szóval felkavart engem ez a fiú, ez a focista a félelmetes bal lábával. Valami mást is játszott ő, mint egyszerűen labdarúgást, akkor is, ha eszébe sem jutott, hogy mást játszana. De szerintem eszébe jutott: azok az idők nem hagytak sokáig gyanútlannak lenni, ő meg már régen felnőtt.

Most, hogy már minden mindegy, s a himnuszoknak egészen más az értelmük, másként nézem azt az egykori gólt is, meg azt az egykori Bölönit is, aki éppen hétfőn lesz hatvan éves.

Kicsit úgy, mint ami nagyon elmúlt, de kicsit azért úgy is, mint ami soha nem múlik el.

Isten éltesse sokáig!