Történészek, politológusok és diplomácia-szakértők egyaránt elismerik: ha valamire, hát a román külügyi teljesítményre büszke lehet ez a százesztendős ország; a siker gyökerei ennél mélyebbre, a fanarióta korra nyúlnak vissza. Ekkor nevelődik ki ugyanis az a politikai elit, amely előbb Moldova és Havasalföld 1859-es egyesülését ismerteti el a kor nagyhatalmaival, majd az 1877-es függetlenségi háborút követően konszolidálja a román királyság térségbeli pozícióját, és szintén a diplomácia sikere az 1918–1920 közötti időszak lobbitevékenysége, amelyre a június negyedikei szerződés teszi fel a koronát.

Ezért is érthető Mihail Manoilescu tárcavezető reakciója, midőn 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor elájul a bécsi Belvedere palotában: a korabeli meteorológiai adatok hiányában hajlunk arra a változatra, hogy nem a nyár végi rekkenőség, hanem a második bécsi döntés kihirdetése okozta a politikus összeomlását. E teátrálisnak tűnő, de emberileg érthető viszonyulás csak rövid intermezzo a román diplomáciatörténetben: a négy évvel későbbi augusztusi kiugrás előkészítése szintén azt látszik igazolni, hogy a bukaresti külügyérek profin tették a dolgukat. Mint ahogyan Gheorghe Gheorghiu Dej is hatékony volt, amikor elérte, hogy 1955-ben kezdeményezett kérése, a szovjet csapatok kivonása, három év múlva megtörténjen. Utódja, Nicolae Ceauşescu pedig a 68-as csehszlovákiai bevonulást elítélve nyert belépőt a nemzetközi porondra. Bukarest sokáig elhitette, hogy partnere lehet a Nyugatnak, de a közel-keleti övezetben is (a keleti blokkból egyedüliként) kiépítette a közvetítő szerepet: palesztinok, egyéb arab politikusok és izraeliek egyaránt leültek tárgyalni román diplomatákkal, küldöttségekkel és csak néhány évtized múlva tudjuk majd meg a titkosítások feloldása után, milyen mértékben volt ez a státus jól csomagolt propagandafogás vagy tényleges mozgásteret szavatoló szerep.

Most megint a térség miatt gyűlt meg a karrierdiplomaták asztalán a fonni való: miután kiderült április 19-én, hogy a kormány elfogadta azt a memorandumot, amely a román nagykövetségnek Tel Avivból Jeruzsálembe való áthelyezéséról szól. Legalábbis Liviu Dragnea olvasatában. Csakhogy a dokumentumról a kormáyszóvivő meg azt állította, hogy nem látta, mert a napirenden a bizalmas menüponton tárgyalták. A kormányfő más verzióval állt elő: valójában csak egy memorandum-tervezet volt terítéken és nem hagyták jóvá, mindössze tárgyaltak róla. Mindezt Iohannis államfő energikus és gyors reakciójára sikerült válaszként összehozni.

És itt lép színre diplomáciánk jelenlegi főnöke: Teodor Viorel Meleşcanu; aki 52 éve van külügyi pályán, 1989 óta most harmadjára tölti be a tárcavezetői tisztséget, de két éven át volt a külügyi hírszerzés főnöke is. Genfben doktorált (politikai tudományok és nemzetközi jog), mondhatni a hazai diplomácia nagy öregje. Szerdai szakbizottsági meghallgatásán hozta a formáját: finoman, szinte elegánsan kihátrált Dragnea mögül úgy, hogy mégsem hagyta cserben egyértelműen. Meleşcanu elismerte, a nagykövetség költöztetése kényes kérdés, akár Románia 2019-ben megpályázandó ENSZ Biztonsági Tanácsbeli ideiglenes tagság-igényét is zátonyra futtathatja. Azt is elmondta, hogy külképviseletek áttelepítéséről eddig elnöki rendeletben adtak utasítást. Bevallotta továbbá, hogy a napokban tett izraeli látogatásán folyton Dăncilă kormányfő kíséretében volt, és nem tudja, közben a delegációval szintén odalátogató Liviu Dragnea mit tárgyalt, illetve nyilatkozott. Vagyishát tudja, de az Dragneára tartozik, akinek politikusként vállalnia kell a felelősséget a mondottakért. Merthogy – szögezi le Meleşcanu – a külügyben még a levél sem rezzen az ő tudta nélkül, és erről biztosította a vélhetően aggódva érdeklődő parlamenti szakbizottságot. Ugyanez a Meleşcanu „bíztató elemnek” minősítette Donald Trump bejelentését az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe való áthelyezéséről (igaz, hogy rögtön hozzátette: reméli ez a gesztus a két – zsidó és palesztin – állam elismeréséhez visz majd közelebb). Trump pedig, miután a visszhangos döntést közölte, azt is kilátásba helyezte, hogy személyesen vesz részt az új külképviselet megnyitásán... majd ez utóbbitól visszakozott. Szakértők szerint a Fehér Ház még ennél is nagyobbat lépett vissza, mert tudni vélik, hogy a költöztetésért cserébe Trump Kelet-Jeruzsálem elismerését (tehát potenciális palesztin fővárosként való kezelését) kérné Netanyahutól. 

Mint ahogyan Bukarest is kérné annak a 43 arab államnak a támogatását jövőre az ENSZ közgyűlésben, akikkel kölcsönös támogatási egyezménye van. Ez a „hátszél” komoly esélyt biztosítana arra, hogy Románia a Biztonsági Tanács ideiglenes tagjává váljék 2019.  január elsejétől. A közben beköszöntött iráni atomválság még csavart egyet a láthatóan feszült és zavaros helyzeten. Meleşcanu ebből a csávából sajátos münchausen-technikával rántotta ki magát: véleményezésre megküldte a memorandum-vázlatot (tervezetet, háttéranyagot, szándéknyilatkozatot, szöveget..., itt már megint gondban vagyunk a besorolással) a belügynek, hadügynek, kül- és belső hírszerzésnek, és – nyilván!!! – a hatástanulmányozást követően a Cotroceni palotát is bevonja a konzultációba. (A PSD és ALDE közötti újabb feszültséggóc látszik kialakulni, hiszen diplomatánkat Tăriceanu pártja nevesítette a kormányba). Hogy a történet minél kerekdedebb legyen, a hétvégén magas szintű EU-fórumon lesz téma a Jeruzsálem-dosszié, ahol megint magyarázni kell a bizonyítványt, hiszen tudvalevő, hogy az unió eddig mereven elzárkózott attól, hogy a jelenleg (ENSZ-határozattal) különleges státusú várost elismerjék Izrael hivatalos fővárosaként. Meleşcanu, amennyiben ott lesz a találkozón, sokat sejtetően, ám mégis visszafogottan fog mosolyogni, diplomatikusan válaszolgat majd, amolyan langyosakat, fehérfeketét, vagy feketefehéret. Esetleg szürkét is, ha kell (sőt ebből mindenféle óhajtott, vagy preferált nüanszban), mert ugyan mi mást tehetne egy vérbeli (de kissé már leharcolt) diplomata, miközben épp a munkáját végzi (vagy pazarul mimmeli, hogy úgy tenne mintha...)