Ha valaki egy pillanatra elhinné, hogy már nincsenek társadalmi osztályok és a „fogyasztás demokratizálása” megszüntette a fontos különbségeket, nem járt, vagy nem eléggé figyelmesen járt a Szent György Napokon.

Az elmúlt két és fél évtizedben nem emlékszem alkalomra, amikor nem vettem volna részt a városünnepen, tulajdonképpen együtt nőttem fel a Szent György Napokkal. Természetesen másként éltem ezt meg a kilencvenes években suhancként, a haverokkal és később 2006-tól már újságíróként. Most pedig, „kolozsváriasított” szemmel, némi társadalomtudományi ismerettel felvértezve és érzékenyebbé válva újabb rétegeit fedezem fel a rendezvénysorozatnak.

Emlékszem arra az időszakra, amikor a városnapok szervezői diákok véleményére voltak kíváncsiak, és a kisebb büdzsé ellenére olyan, némi konszenzuson alapuló repertoárt állítottak össze, amely egyszerre volt elérhető és a közízlést javító is.

Persze manapság sokan legyintenek azokra a törekvésekre, amelyek célja „a nép” felemelése. Az a téves alaptézis, hogy az emberek saját életük egyedülálló kovácsai, a mai napig hódít, így aztán könnyű például emőkézni és gáborozni a választópolgárokat ahelyett, hogy elmagyaráznánk, miért nem hülyék azok, akik nem úgy szavaztak, ahogyan egyesen várták volna vagy távol maradtak az urnáktól.

Ez az attitűd oda vezet, hogy tömegeket hagyunk az út szélén, miközben keveseket kiemelünk és elkülönítünk tőlük. Ez a Szent György Napok kínálatán is jól lemérhető: ha az ember végigsétál a főszínpad tömege között vagy a parkban, ha végignéz azokon a csoportokon, amelyek ilyenkor belakják a központot, majd a perifériára helyezett vásárról hirtelen jobbra kanyarodik és a félreeső múzeumkertbe megy be, akkor teljesen más világokkal találkozik.

Érdekes ilyenkor megfigyelni például a gyerekek közti különbségeket: micsoda felszabadult, nyitott, boldog, szabad gyerekeket látni köztük, szemben azokkal a ráncigált, leszidott, rosszul öltözött, egészségtelen kicsikkel, akik máshol láthatók. A szülők szakértők által ajánlott bort isznak, a fűben ülve, egymás társaságát élvezve, előzékenyen viselkedve stb. hallgatják a kulturáltnak ítélt zenét, míg máshol szülők miccset esznek és sört isznak, tolonganak és leárazott, nyolcvanas évekbeli sztárokra csápolnak – ezek sztereotípiák, de valóban megfigyelhető különbségek.

Ez a fajta elkülönítés kellemes mindenkinek: egyik fél sem feszeng a másik miatt, nem kell találkozniuk, szembesülniük, frusztráltnak lenni, nincs lelkiismeretfurdalás, túlköltekezés, kellemetlenkedés. A csendes egymás mellett élés van.

De valóban helyes ez? Én magam is jól érzem magam a Kultúrkertben, oda vágyom, amíg átvergődöm a „tömegen”, amelyet addig is előszeretettel vizsgálgatok magamban. Mégsem tartom helyesnek ezt. A kirekesztés földrajzi, gazdasági, kulturális kínálatbeli példáját látom benne, a szintek, hierarchiák, kasztok pontos kijelölését, amelyek nem adnak teret egymás és egymás kultúrájának megismerésére. Nincs egymástól tanulás, egymás megértése, nincs párbeszéd, véletlen találkozás.

Miközben a nemzeties szólamok a székelyföldi politika egyik erős oszlopát adják, a Szent György Napok úgy tekint a látogatóira, mintha jobbágyok és urak külön megszervezett fesztiválja kellene legyen, amelyben gondosan elleplezzük azt, hogy mindannyian együtt élünk. Ha valamin, hát ezen változtatni kellene.

Fotó: Kristó-Gothárd Hunor/Facebook/Szent György Napok