Husz János zsinatot reformálna, de ők máglyahalállal bírják jobb belátásra, a portugálok a mórokat, s így a tudást, a kultúrát, a külső-belső mosdottságot támadják, XII. Gergely lemond, mivel megállítani nem, csak továbbvinni tudja az egyházszakadást.

Istenem, de szép keresztényi évek: keményedik a belső ellenállás a reformálás ellen, és keményedik a muszlimkultúra-ellenes páncél, s mindeközben pápa-ellenpápa dömping van.

Most már, hála Istennek, nem így állnak a dolgok, igaz, hogy Gergely későbbi kollégája, XVI. Benedek szintén lemond, de mostanra már semmi gond a reformátusokkal, miránk is szabadon sugárzik le az Isten kegye és napjának sugara. A moriszkókkal sem lehet gond, hisz mielőtt halomra haltak volna, még bábáskodtak a mostani spanyol kulturális sokszínűségen.

Egészen Benedek pápáig a muszlimokkal sem volt gond, halálian szerette őket majd mindenki, kiváltképp az abortusz- és hitügyekben megingathatatlan texasi úriember, aki ebbeli keményöklű hajthatatlanságát belevitte az Irakkal szembeni csapásba is.

XVI. Benedek regensburgi beszédéig, amelyben leszedte a keresztvizet a muszlimokról, és túl szabadon támaszkodott a Koránról szóló hanyatló olvasmányélményeire, majdnem minden rendben volt. Ott azonban hibázott: a katolikus vallást egyszerűen felhasználta arra, hogy a technikai ateizmus és az iszlám fanatizmus közé éket verjen, s azon kívül, hogy egy vallásnak (akármelyiknek) eszközként használata mindig is rosszízű (bár sokat használt) volt, a próbálkozás csak ártott.

A politikai vagy agyonpolitizált iszlám erősebb ma Európában, mint valaha urbi et orbi, azok pedig, akik enterekben gondolkodnak, azóta sem tértek át a Biblia ámen-verziójára.

Mielőtt sértenék, le is állok a téma viccesítésével, s komolyabbra fordítva a szót, csak remélem, hogy bárki is lesz Benedek pápa utódja, nem követi el annak hiteket összeugrasztó bakisorozatát, illetve nem tesz olyan kijelentéseket, amelyek egyik, vagy másik fél politikai-harcos érdekeit szolgálva árthat a „másnak".

A dzsihádra vonatkozó értelmezhető kijelentései súlyosak, s bár később igyekezett ezeken árnyalni, nehezen és nem teljesen hozta helyre az okozott kárt. A Korán szerint a dzsihád a közösség, a hit védelme; harc is, persze, de belső küzdelemről, tisztító, tisztán tartó lelki csatáról van szó, nem a hit fegyverrel való terjesztéséről.

A félrevezető az volt, hogy a hitért való harc és mások hitének hittel való elnyomása tényleg előfordult a profetikus időkben is, de csak arra a harcászati védekezésre vonatkozott, amelyet a korai kevés-muszlimok kifejtettek az akkor még sok-pogány mekkaiak támadása ellen...erről nem tett említést a pápa.

A következő Vicarius Christinek – akkor is, ha furcsa, hogy ezt egy református toll írja – nem kell mást tennie, csak elfogadnia, hogy a keresztény teológia gerincén fontos csigolya a muszlim Averroes (Ibn Rusd) és Avicenna (Ibn Sina) által ismét felelevenített Arisztotelész és Pláton, és hogy emberélet fontosságú szakadék van a Korán iszlámja és az iszlamizmus között.