Hogy Schengen a legjobb esetben is csúszik, régóta tudjuk, a sürgető felvetésekre a „csattanós válasz" német részről már januárban megszületett. Tehát valójában a román külügyminiszter legutóbbi, pártkancelláriákat és redakciókat fel(há)borító kijelentése volt válasz: a kormány hivatalos álláspontja az ismételt tologatásra.

Ami kezdetben könnyen kikezdhető tárcavezetői elszólásnak tűnt, arról ugyanis – a kormányfő tegnapi határozott kiállása és a belügyminiszter mai gunyoros kijelentése („Németország kiváló alkalmat szalasztott el arra, hogy hallgasson") után – nyilvánvalóvá vált, hogy tudatos, előkészített terv része.

Amennyire komoly a schengeni és az uniós jövő kérdése, annyira nem komoly az ezt a tervet kísérő patetikus felháborodás, politikai értéke pedig elenyésző.

Néhány körülmény

Legelsősorban egyik eddigi kormány sem ért el semmit ezen a vonalon. Pontosabban: rendre teljesítette a követelményeket, ám a csatlakozás okkal, ok nélkül úgy viselkedett, mint Karinthy pincére: először sokáig nem jött, aztán nem jött egyáltalán... Már ezért is várható volt, hogy most sem lesz „áttörés", mint ahogyan nem volt a Boc nevével jelzett korábbi kormányok idején sem, és mint ahogy nem lett volna akkor sem, ha marad az Ungureanu nevével jelzett kormány. (Lásd alább a Kedvezőtlen helyzet cím alatt.)

Újabb és újabb – politikainál politikaibb – követelmények támadtak, gyanakvásra hajlamosabb magyarázók már-már Bukarestben, az elnöki palota túlbuzgó és zsarolásban doktor gazdájában látták a halasztások okát. (Lásd erről Székely Ervin fenti cikkét.) Amikor a híres MCV követő jelentés is megérkezett, csábos lehetőségekkel arra nézve, hogy újabb zsaroló feltételeket lehessen állítani a csatlakozás útjába, avatott körökben Schengenre már csak legyintettek.

Erről a taktikáról: az újabb és újabb követelmények támasztásáról a szomorú sorsú kisebbségi törvény juthat eszünkbe, amelynek parlamenti sikeréért szegény RMDSZ szövetségesként már az n-edik újabb feltétel teljesítését is vállalta (és úriemberként teljesítette is), de helyette továbbra is csak még újabb feltételek jöttek. Lehet, hogy narancsos körökben a folytonos rálicitálásnak ez a szokása kéjes örömet okoz, a nép azonban nem csípi (erről maga egy taxisofőr biztosított, valami olyasmit mondva, szabadon fordítom, hogy Európa szórakozzék a nagynénikéjével, s a gondolat a különböző fórumokon még markánsabban megfogalmazódik), tehát a kormány az ellenzék hüledezése ellenére a mostani dacreakcióval kétségtelenül tovább növelte a népszerűségét.

Másodsorban, de összefüggésben az előzőkkel, akárki akármit mond, tényleg nem ez a csatlakozás a legfontosabb téma a közember számára. Ilyen értelemben ki kell emelnünk Borbély László politikai alelnök higgadt nyilatkozatát a nagy hisztéria közepette: vannak ennél a betársulásnál égetőbb és sürgetőbb megoldandó gondok Romániában. (Amelyek kapcsán, nota bene, a kormány joggal vonható felelősségre.) Ne feledjük, Borbély László a Képviselőház külügyi bizottságának elnöke, aki nemrég Brüsszelben, az „Európai Globális Stratégia felé" nevű konferencián e stratégia újragondolásáról cserélt eszmét, ami valamelyest túlmutat a talajmenti intrikákon.

Ugyanis, harmadsorban, itt csakugyan főleg intrikusok zavarosban halászatáról van szó, különösen, ha az előzményekre is gondolunk. Miért ne használja ezt ki az alkalmat? – gondolta az államfő, és a jobboldalon (a sajtót is beleértve) osztatlan elismerés és gyors reagálás kísérte újabb akcióját. (Akadékoskodók közbevetheik, hogy a pozitív viszonyulás, vagyis a lobbizás nyugaton a csatlakozás érdekében, több elismerést és kevesebb megvetést eredményezett volna számára.)

A hermeneutikai, alkotáslélektani vita a külügyminiszteri megfogalmazás, a „nem érdekel" körül úgyszintén felesleges. A kontextusról van szó. A kormányfő fogalmazta meg: kevés észre vall azt gondolni, hogy a külügyi tárcavezető és a kormány végleg le akarna mondani a schengeni csatlakozásról, amolyan „akkor süssétek meg" alapon. Egyértelműen arról van szó, a félremagyarázható fogalmazáson innen és túl, hogy újabb európai visszautasítás esetén megváltozik a román politika prioritási listája. A külügyminiszter azt helyezte kilátásba, hogy amennyiben a csatlakozás elmarad, netán vitára sem kerül, akkor ezt a kérdést itthon egy ideig leveszik a napirendről. De hát mit is tehetnének, beszéljenek tovább a semmiről? (Aki egyszer is volt futballpályán, tudja, milyen nehéz focizni, ha elveszik, illetve nem adják oda a labdát.)

Negyedsorban az ellenzék – az államelnök jeladása nyomán – eltúlozta a külügyminiszter kijelentésének súlyosságát és lehetséges következményeit. Ha ilyenfajta kritikus szavaknak annyira apokaliptikus következményei lennének az EU-ban, ha például hasonló nyilatkozatok miatt hiúsulhatna meg egy ország csatlakozása, akkor – gondoljunk bele – milyen következményekkel kellett volna járnia annak, amikor a magyar kormányfő Brüsszelt a kommunista terror Moszkvájához hasonlította, vagy amikor az Európai Parlamentben egy olasz képviselő, Maffia-szakember nemes egyszerűséggel maffiózónak nevezte a román államelnököt?! Tény, hogy Bukarestben nincsenek szokva ahhoz, hogy „felfelé" ellenkezni is lehet, hogy a hierarchia nem jelent behódolási kötelezettséget, vagy– ismét az államelnököt, egyik legendás reflexét idézve – nem jelenti azt, hogy az erőviszonyok tiszteletben tartását bizonyítandó feltétlenül „le kell szopni" valakit.

Mindenesetre minősítéseknek és rémképeknek ez az újabb rohama nem kis frusztráltságról, ijedtségről és tehetetlenségről árulkodik a jobboldalon. Persze, hogy előkerült, és ki más mondhatta, mint a volt kommunista ügyésznő, a hazaárulózás is; véleményem szerint még nem dőlt el, hogy végül kit vesznek elő hazaárulásért. De már körvonalazódik.

Kedvezőtlen helyzet

De várható volt a bonyolult európai helyzet miatt is, hogy nem lesz csatlakozás. Ezt nem akarja belátni a kormány sem: hogy ilyen körülmények között az unió számára nagy kockázatot, politikailag szinte öngyilkosságot jelentene Románia és Bulgária felvétele; és nem akarja észrevenni az ellenzék sem, amely a sikertelenség teljes terhét mindenáron a kormány nyakába akarja varrni.

A migráció ügye és a kísérő vita (kísértő is, hiszen nem ugyanez az ostoba irracionális riasztgatás történt a bevándorló munkaerővel az ominózus magyarországi népszavazáskor is a kettős állampolgárságról?), a roma kérdés, az elszegényesedés réme , a szabad közlekedés és a szociális juttatások összefüggésének problematikája – mindez a lehető legkomolyabb. Vasárnapi sajtónyilatkozatában a német belügyminiszter is felsorolt jónéhány valós gondot, ezek indokolják, hogy most már a kétlépcsős csatlakozás lehetősége is lekerült a terítékről. (Jellemző, hogy ez a paradigmaváltás is milyen kevés figyelmet kapott a mostani szóváltás során.)

De gondoljunk arra is, hogy a két ország, Románia és Bulgária óhatatlanul össze van kapcsolva, odaát pedig kiadós kormányválság van (gyengélkedik a jobboldal, mint annyi helyen)... Hogyan lehetne ennyi bizonytalanságot vállalni?

Különben is, az egész EU minden ízében recseg-ropog, sajnos. Németországot egyre több vád éri. Legutóbb Soros György „egzisztenciális válságról" beszélt vele kapcsolatban. Gondolatmenete: Németország, vagyis Európa legnagyobb gazdasága jelentős részben hibás a hosszú pénzügyi válságért, ráadásul a megszorításoknak és a költségvetési kiadások csökkentésének erőltetésével olyan spirálba vezetheti a prifériát (bércsökkenés, elbocsátások, a fogyasztás csökkenése), ami hosszas recesszióhoz és tovább növekvő eladósodáshoz vezethet.

Ráadásul Németországban parlamenti választásokra készülődnek, amelyeken – Angela Merkel kancellár szerint - a Kereszténydemokrata Unió elsősorban a demográfiai változásokra és a migráció kérdésére helyezi majd a hangsúlyt. És apropó, kereszténydemokraták, vaskos családi problémák körvönalazódnak az Európai Néppártban. Erről, esetleg, legközelebb.

Végül ide tartozónak kell tekintenünk, hogy az utóbbi időben drámaian lecsökkent a román lakosság körében az Európai Unió tekintélye. Persze az okokat illetően itt is egymásra mutogatnak a táborok. A tavaly nyári pszichodráma – és ismét: a szabályokat megváltoztató újabb meg újabb teljesítendő feltételek sora – megingatta az EU pártatlanságába vetett hitet, egyes román európai parlamenti képviselők, az államfő és emberei hisztériakeltésükkel és félretájékoztatásukkal sokat ártottak az ország hitelének. Ez az egyik oldal álláspontja. A másiké: minden alkotmánybírói vélemény, parlamenti döntés és demokratikus népszavazás ellenére „puccskísérlet" történt, és a tekintélyvesztésért értelemszerűen az államcsínytevők kárhoztathatók.

Amíg a két oldal vitatkozik, vitatkozott, a romániai választók szavaztak. Az eredmény ismert. Több, mint kétharmados parlamenti többség ide, megaláztatás oda.

Minél több „sikert" ér el a jobboldal a misztifikáció és a mediatikus harsánykodás szintjén, annál gyűlöletesebbé teszi magát. Végül pedig teljesen szavazók, demokratikus támogatás nélkül marad. Nulla európai parlamenti képviselő 2014-ben – elérhető cél számára.

És ne gondoljuk, hogy minket, rommagyarokat mindez nem kell hogy érdekeljen. Túlnyomóan államelnök-párti sajtónk a kormány bírálata címén (ami amúgy programként elfogadható, csak valahogy nem túl igényes) önfeledt egyoldalúsággal tájékoztat és mond véleményt a bukaresti politika eseményeiről, hátteréről. (Amikor nem egyenesen konfabulál, erről lásd Gál Mária legutóbbi jegyzetét.) Utána csodálkozik, olvasóival együtt, hogy semmit sem ért az egészből.

Mint most is, Románia fontos uniós politikai irányváltása esetében.