A bevándorlás emberi jogként való elismertetésének ENSZ-beli folyamata és a migránsok kötelező elosztására vonatkozó európai törekvések ma már Németországban is köztekintélynek örvendő értelmiségiek ellenállásába ütköznek.

A Német Alkotmánybíróság korábbi elnöke, Hans-Jürgen Papier a napokban a kölni Kolping-szövetség tagjai előtt tartott előadásában a német- és európai jog alapkövetelményeként fogalmazta meg a menekült- és a bevándorláspolitika közti világos különbségtételt. „Mindenekelőtt azt kell garantálnunk, hogy a menekültjogot a továbbiakban senki ne idegeníthesse el eredeti céljától, azaz a humanitárius aktus ne válhasson az illegális bevándorlás fedőnevévé, más szóval az illegális bevándorlók és főként olyan személyek előtti kapunyitássá, akik a németországi vagy európai menekültstátusra semmiféle igényt nem támaszthatnának” – szögezte le.

Mindez a kelet-közép európai józan ész szempontjából evidenciának számít, de egészen más, ha e mondatokat egy – a Papieréhoz mérhető tekintélyű – német szakember mondja ki. Ha más teszi meg, még mindig annak a veszélyét kockáztatja, hogy a közvélemény xenofóbnak vagy egyenesen rasszistának fogja bélyegezni. Ami Németországban sokkal súlyosabban esik a latba, mint Európa más államaiban.

Papier azonban a maga fogalmilag is mélyen megalapozott jogfilozófiájának nézőpontjából elkerülhetetlennek tartja, hogy véleményének hangot adjon. Igaz, ezt a katolikus és evangélikus hívők kétszáznegyvenezer tagot számláló társadalmi szövetség, a Kolpingwerk Deutschland kölni ülésén teszi (vagy éppenséggel teheti) meg. Egyébként a Kolping-szövetség 35 tagja Bundestag képviselő, a Bundestagban ezeknek az érveknek az előterjesztése azonban – legalábbis az előző kormányzat alatt – nem számított fair eljárásnak.

Papier jól érzékelhetően nekik, illetve nekik is szánta markánsra fogalmazott figyelmeztetéseit: „Az eddigi német menekült- és bevándorláspolitika eleve és egyidejűleg elmulasztotta, hogy egyrészt az üldözöttek egyéni jogai, másrészt a migránsok önkéntes befogadása közt akár a legkisebb különbséget is megállapítsa, azaz hogy elhatárolja egymástól humanitárius megfontolásokat és a gazdasági önérdeket.”

Azt persze maga is kiemelte, hogy a menekültek befogadása, azaz az emberség, a szánalom és a testvérszeretet olyan tiszteletreméltó emberi értékek, melyek nélkül az emberi társadalmak életképtelenné válnának. Következésként minden jogi és szociálpolitikai érv ezek mellett a törekvések mellett áll. Keresztény ember számára ez vita fölött álló evidencia. Mindazonáltal egy alkotmányos jogállamban huzamosabb időn át csakis egy „jogilag megalapozott és törvényekkel szabályozott” emberiességnek lehet létjogosultsága. Ha nem így járunk el, egyfajta elvont emberiesség jegyében saját társadalmainkat juttathatjuk válságos állapotba.

Éppen ezért a kiváló szakember úgy véli, hogy Németországnak és Európának egységes jogrendszerre van szüksége, és ha ez e pillanatban nem lehetséges, a német törvényhozásnak kell a szükséges reformintézkedéseket megkövetelnie.

Papier a korábbi német elnököt, Joachim Gauckot idézte, aki maga is úgy vélte, hogy a bevándorlás korlátozása korántsem tekinthető erkölcsbe ütközőnek. Éppen fordítva. Az illegális bevándorlás felfüggesztése fokozhatja a lakosság körében a valódi menekültek elfogadása iránti hajlandóságot.

Természetesen az is minden elfogulatlanul mérlegelő német értelmiségi számára nyilvánvaló, hogy a közvéleménynek mélyen el kell ítélnie minden, a jogszerűen Németországban és Európában tartózkodó idegen elleni xenofóbiát vagy ellenszenvet. De ez az érzület is csak akkor válhat általánossá, ha Európába és a tagállamokba nem kerülhetnek be olyan egyének, akik a jóléti állam szolgáltatásait igénybe veszik, de akikből hiányzik az oltalmazó állam és annak intézményei iránti tisztelet, kötelességérzet, sőt – miért ne?! – maga a hála is. A korlátlan és ellenőrizetlen beáramlás nemcsak és még csak nem is első sorban a menekültek előtt tárja ki a kapukat, de azok előtt is, akik a szó egy egészen más értelmében tekinthetők menekülteknek, mint ahogyan azt a közbeszédben elfogadott értelmezések sejtethetnék. 

Számos, maguktól a menekültektől származó információ vall arra, hogy bár az illegális bevándorlók jelentős része is menekült, csakhogy ők nem annyira a háború elől, mint inkább a saját államaikban elkövetett bűnök, implicite az ottani bűnüldöző szervek elől menekülnek. Ezek azok az emberek, akiknek tettei a valódi menekültek köré is a gyanakvás falát emelhetik, s a német átlagpolgár (az adott körülmények közt mellesleg alig elkerülhető) ellenszenve miatt maguk is kénytelenek elzárkózni a többségi társadalomaktól.

Amint azt Papier is hangsúlyozta, a német állam, implicite a gazdasági bevándorlók befogadását önként vállaló európai államok kötelesek kivétel nélkül mindenkivel jogállamaik és társadalmaik törvényei szerint bánni. Ennek viszont fordítva is így kell lennie. A jogszerűen Európában tartózkodó bevándorlóknak be kell tartaniuk a befogadó társadalmak szabályrendjét.

Kérdés persze, s ezt már Hans-Jürgen Papier sem feszegette, hogy meddig terjedhet a bevándorlók kollektív szabadsága, és hol kezdődnek az individuális kötelezettségek. A két probléma ugyanis nem választható el egymástól.

A manapság Angela Merkel által is elismert no go zónák ugyanis csak akkor nem válhatnak katasztrófákká, azaz a német jogállam rendjét megtörő, annak fennhatóságát daccal elutasító szigetekké, ha maga a német állam, illetve az európai államszövetség ismeri el a betelepülő, sőt betelepített közösségek közösségi jogait. Csak így jöhetnek létre az oly sokat kárhoztatott párhuzamos társadalmak helyett egymást – minden különbözőségük ellenére – kiegészítő társadalmak.

Vagyis az a valóságos sokszínűség, melyet a nyugati intellektuális diskurzus oly álságosan hangoztat, de amelyet voltaképpen minden lehetséges eszközzel megszüntetni szándékozik.