Traian Băsescu a Nyugat kedvence. Ez természetesen az államfő beállítása: ő akarja ily módon „eladni magát" idehaza, főleg, miután megúszta az államfői tisztségéből történő felfüggesztését. Az nem kizárt, hogy ehhez kapott némi segítséget Brüsszeltől és Washingtontól, de nézzük csak meg, hogyan is tekint a nyugati világ Traian Băsescura – és általában Romániára.

Volt egyszer egy tengely – még Traian Basescu „első országlása" idején, amikor a még kezdő államfő azt hitte, Washington és London örömmel kap majd az általa felkínált Bukarest-London-Egyesült Államok tengelyen. Hát nem így történt.

Az Egyesült Államokba a román állampolgárnak még mindig vízummal kell utaznia – és Washington még csak időhatár sem szabott a szabad közlekedés megadására. Stratégiai partnerek vagyunk persze, de jó messziről.

És ott van a büszke Albion, amely igyekszik minden védintézkedést megtenni a Romániából érkező vendégmunkások ellen, akik London szerint a legnagyobb veszélyt jelentik Nagy-Britanniára nézve.

A Bukarest-Washington-London tengely után pedig mindinkább veszni látszanak a schengeni távlatok is, brüsszeli forrás szerint tavasszal nem is esik majd szó Románia felvételéről.

Romániát nagy nehezen, politikai stratégiai vagy ki tudja milyen érdekből-okból betuszkolták ugyan a NATO-ba és az Európai Unióba – de ezt a nyugati politikusok most már nagyon bánják. Igaz, Románia mellőzése kapcsán idehaza lehet mindenféle forgatókönyvre hivatkozni, de ez egyrészt nem old meg semmit, másrészt pedig ugyancsak kilóg a lóláb, hiszen nincs itt szó semmiféle összeesküvésről.

Szó van viszont arról, hogy Románia teljesen felkészületlenül került be az elit klubba. Arra pedig Bukarest semmilyen jelzést nem ad, hogy hajlandó lenne bármit is tenni hátránya behozásáért, nem csak a művelt nyugattal, de immár több volt béketáborbeli társával szemben is – akik ugyancsak lekörözték (Magyarországgal, mondjuk, holtversenyben van – ami igencsak rossz helyezés).

A román politikusok körében az Európai Uniót mind többen amolyan szükséges rossznak tekintik, legfőbb gondjuk nem az uniós felzárkózás, hanem a hazai húsosfazékhoz való közelebb kerülés. Bukarestből pedig csupa rossz jelzés érkezik a külvilágba: politikai marakodások, pletykák, vádaskodások, igazságszolgáltatási szemhunyások vagy túlkapások, a képtelen választási törvény nyomán kialakult dilettáns parlamentről, Vadim Tudor-féle szekus nevesítéséről az Európai Parlamentbe, Monica Macovei-féle rágalmazások a jogállam, a demokrácia sárba tiprásáról...

Csoda tehát, hogy a művelt nyugat – de lassan a már felzárkózó, a világhatalmat fokozatosan átvevő Kelet is – nem szívesen vegyül egy ilyen országgal? És ha már ilyen-olyan oknál fogva muszáj is, akkor talán csak a jólneveltség tartja vissza őket attól, hogy a találkozás után ne ciánozzanak.