A helyzet és annak maximális  kihasználása – így lehet röviden jellemezni mindazt, ami 1859-ben történt. Előfeltételként szükség volt egy háborúra, nevezzük most éppen kríminek: a két éves öldöklés a cári birodalmat békekötésre kényszeríti, a nyugati nagyhatalmak pedig, beleértve az osztrák kancelláriát, is pufferzónát akarnak létrehozni a nyilvánvaló  orosz terjeszkedési  szándék jövőbeni fékezésére; ezt az 1856-os párizsi békekonferencia okmányaiból könnyűszerrel ki lehet mazsolázni.  III. Napóleon geostratégiai érdekeltsége, hogy a dunai hajózást biztonságossá (és nyereségessé) tegye, szintén  elengedhetetlen előzmény.

A kis egyesülés mégsem egyértelmű sikersztori. Külhoni és belföldi ellenzői jószerivel voltak. A nemzetközi ellenszél forrásai többfélék, elemzésükre most nem térnék ki, mert egy véleményrovatban a jelenség maga érdekes, a folyamatok, korántsem egy retrospektív történelmi-politikai elemzés. Ám a belső ellenzék annál érdekesebb. Az események, még a hivatalos román történelmi változatban tálalva is, azt láttatják, hogy egyáltalán nem volt nagy össznépi felbuzdulás a tekintetben, hogy Moldova és Havasalföld  forró ölelésben egybeolvadjon: főleg a jászvásári körök nem lelkesedtek feltétlenül a gondolatért (vagy azért, mert a cári birodalom ügynökei hatékonyan lobbiztak, vagy mert előérzeteikre hagyatkozva látni vélték, hogy az unióval rendre háttérbe szorulnak, és Bukarest viszi el a babért… s mindazt, ami ezzel jár).

A találékonyság, a helyzetfelismerés, mint említettem, kulcskérdés ebben a történetben. Mert ugyan a nagyhatalmak jóváhagyták a továbbra is protektorátus alatt levő fejedelemségekben az uralkodóválasztást, és előírták, hogy két külön adminisztráció (fejedelem, kormány, hadsereg, stb.) működjön, de a szövegben nem szerepelt expressis verbis a kikötés, hogy nem lehet ugyanazt a személyt mindkét fejedelemségben trónra ültetni. Nos, a 159 évvel ezelőtti testcsel bravúrosan bejött, bár utólag komoly feszültségeket okozott: Cuzának készültségbe kellett állítania haderejét a Floreşti  melletti táborba összevonva, mert a Porta katonai beavatkozásának szándéka – a kor dokumentumaiból leszűrve – több volt mint holmi rémhírpropaganda. A diplomáciai utómunkálatok hevessége is arra utal, hogy európai közegben  nem volt diadalmenet a Cuza-féle egyesülés. Erre enged következtetni például az osztrák álláspont, amely csak az ezredesből uralkodóvá előlépett Alexandru Ioan trónon eltöltött időszakára ismerte el az egyesülést.

Minderről a napokban alig ejtettek szót politikai nyilatkozatokban. Leginkább a méltó elődökre való utalás és a rájuk való büszke hivatkozás uralta a szövegeket, meg a mobilizáló felhangú zárómondatok: nekünk is fel kell nőnünk egykori hazafiaink és államférfiaink nívójára, ez szent kötelezségünk stb, stb. Az egyetlen kézzelfogható aktus a bukaresti főpolgármester bejelentése: Gabriela Firea fel fogja újíttatni a(z egyébként magánkézben levő)  Concordia hotelt, ahol Cuzát fejedelemmé választották.

Magáról a sztori hőséről jóval kevesebbre emlékezik a tűzijátéktól és hórázástól kissé megszédült közönség. Hogy eredetileg Cuzachi volt a neve, tehát görög felmenőkkel bírt, hogy szeretőt tartott, nem is egyet és így született gyermekeit hites neje nevelte fel, mai kifejezéssel majdnem szerencsejáték-függő, idővel zárkozottá vált, és úgymond a fejébe szállt a hatalom, hogy reformjainak egy része félresiklott, és hogy végül  részben azok puccsolták meg és kényszerítették lemondásra, akik hét évvel azelőtt trónusra segítették.