Régóta készülődöm publicisztikát írni a politikusok nagyotmondásairól.

A példatár egyre terebélyesedett, még Gigi Becali idiotizmusait leszámítva is.

(A legújabb ezek közül: csapata, a Steaua bejut az Európa Liga döntőjébe, s ő annak színhelyén, Amsterdamban tömjénnel telefüstöli és szenteltvízzel fellocsolja a bűn utcáit, kirakatait; de az a kijelentése sem semmi, hogy ő az Ajax tulajdonosával nem ül egy asztalhoz, mert aki 4000 eurós cipőt hord, nem ereszkedhet le egy olyanhoz, akinek 200 eurós lábbelije van – csoda, hogy ilyen sorozatos pokrócságok után a hollandok Gigi népét nem szívesen engednék be a Schengen nevű szalonba?... Különben magam is kitaláltam a piperai számára egy aktuális mondást: ha majd a telekspekulációiért börtönbe kerül, kijelenthetné, hogy sebaj, megír néhány könyvet és pák-pák, magyarabbul hipp-hopp, gyorsan szabadul.)

Szóval innen is, onnan is gyűltek a nagyotmondások, s már kezdett kezelhetetlenné válni a matéria, a zavar bőségévé válni a bőség zavara.

Szász Jenő már-már nálam is kirobbantotta a szikrát, de róla meg az ötleteiről – a hegytetői reptértől és a székely pénznemtől a nemzeti leltárig és legutóbb a gyöngyhalászatig (értsd pontos ismérvek alapján kiszemelt emberek áttelepítéséig) – már jószerint mindent megírtak szemfüles kollégák, úgyhogy tovább vártam, ahogy a költő szépen mondja, méla lesben, felajzott nyíllal.

Még Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott sem hatott meg, tudják, az, aki naiv festményekkel illusztráltatta az új magyar Alaptörvényt (várjuk, hogy comics-ban, képregényben is feldolgoztatja a nemzet OVisai számára), s annak minden példánya alá asztalt csináltatott, hogy aki alkotmányt kap vagy akar olvasni, annak csatolt áruként járjon egy asztal (ünnepek utáni szezonban, bónuszként, esetleg kettő), most pedig – olvasom – „sörözőt álmodott a Parlamentbe” (vagyis “kiköltöztetné a kormányt az épületből, és a felszabaduló helyeket bérbe adná, így söröző, kápolna vagy házasságkötő terem is lehet majd az Országházban”).

Szóval sok a buggyant szállítója ennek az égbekiáltó gyűjteménynek, de én éreztem, hogy mondanivalómhoz nem az önkéntelen, bár ünnepélyes és nemzeti érzéstől áthatott humor groteszk esetei illenek, hanem tényleges nagy gondolatok, amelyeknek a kemény magja – ha szabad így lelkesednem – katartikusan megtermékenyíti a gondolkodást, továbbá a lelket és a tenniakarást.

Kissé aggódtam is, hiszen a nagy nagyotmondás-inflációban mintha e műfaj elkopott volna. De csak egyes hermeneuták, szövegmagyarázók szerint!

Mert másfelől a nagyotmondás is kimutathatóan sokat fejlődött, egyre inkább merünk nagyok lenni ebben a tekintetben is. Hol van már a primitív idő, amikor Kövér László és Gheorghe Funar az emberakasztás patinás műveletének kellékeiről, lámpavasról és kötélről beszélt? (Gondolni sem merünk arra, hogy nem csak nagyotmondás volt, hanem tényleg lilán lógó nyelvű áldozatokat vizionáltak...)

Hol vannak az Emil Bocéhoz hasonló patetikus gesztusok, aki a Bibliára tett kézzel esküdött meg, hogy amíg ő, addig a magyarok sohasem...? – hogy aztán az államfő strómanjaként minielnök minőségben együtt legyen a kormányban a magyarokkal. (Itt ismét Gigi az, akire hivatkozni lehet, ő az, aki tartja a színvonalat, ma is pont akkora hülyeségeket beszél, mint az elején, és végig, figyelemre méltó frekvenciával.)

Elég az hozzá, hogy érdemes volt várni, a türelmemet siker koronázta: Orbán Viktor megtartotta évértékelő beszédét. Szóltam is jó előre a kollégáknak, ezen az eseményen tettrekészen és empatikusan rajta kell lennünk, 1999 óta OV minden esztendő elején mond valami nagyot, persze máskor, év közben is, állandóan, de ilyenkor különösen. Tervezett már Olimpiai Játékokat Budapestre (lejárt, 2012-ben lett volna, de nem volt, a 2024-est feltehetően jövőre jelenti be), ígért faluparlamentet és teljes foglalkoztatottságot, veretes metaforákat eresztett meg a szabadságharcunkról.

Mostani beszédének megvan ugyanaz a jellegzetessége, mint az előzőkének: a jelenről vajmi keveset tudunk meg (kivéve, hogy mindenünnen mindenki le akar minket nyomni, de nagyon, mi azonban álljuk a sarat, mint a sziklabérc), annál többet a jövőről.

Ez késztette az egyik cikkírót, hogy kommentárjának azt a címet adja: Húsz év múlva jó lesz. És ilyeneket írjon: „Azt már tudjuk, mi lesz itt húsz év múlva. Lesz sok munkahely, lesz tízezer exportképes magyar cég, tizenöt-húsz regionálisan jelentős magyar multi, meglesz a még hiányzó kétszáz mentő, és befejezik a mentőállomások felújítását is nyilván. Lesz erős Magyarország. És világnemzet.”

Persze, hogy lelkesen olvassuk az ilyesmit. Tanácstalanná némiképp az tesz, hogy egyes kommentárok szerint „utoljára Gyurcsány Ferenc álmodott ilyen merészeket”. Az orbáni nagyotmondásokat nehéz „elemezni”. Ide hit kell, ebben hinni kell, mindehhez a tények nem nyújtanak kapaszkodót. „A magyarok integrációjával világnemzetet építünk, az életszínvonal meghaladja majd az európai átlagot”. Az ilyesmikre mondta Juliska – amikor a nászéjszaka előtt Jancsi a sikeres esküvőt az égnek megköszönve, úgy fohászkodott: „Most már csak azt adja a Jóisten, hogy szűz legyél!” –: „Hát adja Isten, de nem hiszem”.

Egy másik összefoglaló így címez: Szinte hihetetlen, hogy milyen erős lesz Magyarország –, s amire a szerzője, arra magunk is régen felfigyeltünk: „A miniszterelnök az erő bűvöletében él. Az erő a minden.” Orbán Viktor mindent erőből oldana meg. Még az antidemokratikus végletes központosítást is centrális erőtérnek nevezi. Erős országot erős akarattal, erős vággyal, erőből épít. Oszt’, hipp-hopp, kész!

Bizonyisten zavarban vagyunk. Hiszen nyilvánvalóan egy rendkívül tehetséges politikusról van szó. De nem lehetséges, hogy valahol, mégis, baj van a valóságlátásával? Persze ha az ilyesmikbe beleköt az ember, akkor könnyen rámondják, hogy kishitű. Meg hát talán kegyetlenség is megszakítani ilyen szép, nagyívű merész álmokat. De a valóságérzékét vesztett vezető, aki ráadásul korábbi frusztráltságából, kudarcaiból eredően álmodik nagyokat, s aki képtelen felismerni a valós helyzetet és veszélyeket, csakis romlásba vezetheti közösségét.

Ugyanakkor Orbán Viktor a meseországról szóló álmodozásában nem csak olyasmiről feledkezik meg (és ezért téveseket állít), hogy Magyarországon recesszió van (és Romániában például nincs), hogy nem a Fideszé „Európa egyetlen kétharmados kormánytöbbsége” (hiszen az USL többsége nagyobb, mind az eredeti szavazatarányt, mind a szövetség kialakult parlamenti súlyát tekintve), meg egyebekről; de megfeledkezni látszik arról is, ami pedig a mérlegben fontos lenne: hogy Magyarország nemzetközi megítélése a rendszerváltozás óta talán soha sem volt ilyen rossz, mint most, hogy Magyarországon – a kormány hatalomközpontosítási törekvései, a bíróságok függetlensége és a sajtószabadság elleni intézkedései miatt – veszélyben vannak az emberi jogok és a demokrácia.

(Ezt nem mi állapítjuk meg, s nem a magyar politikai ellenzék, hanem a legilletékesebb, legelfogulatlanabb és legalaposabb nemzetközi intézmények).

Akkora gyalázat pedig a magyar sajtóval-sajtószabadsággal, mint most, a pártállami idők rosszabbik korszaka óta nem történt!

A nagyotmondások gyakran kívánsághazugságok, gyakran egyfajta mitikus látásmód megnyilvánulásai, ami alkalmasint a székelyekre is jellemző. (Lásd Tamási Áronnál, a székely mondavilágban vagy akár az egyszerű viccekben, tréfákban, adomákban.) Furfang és bámulatosan eredeti valóságmagyarázat – ami az elszigeteltségből és az állandó fenyegetettségből is eredhet.

Diplomata barátomtól hallottam egy mély viccet.

Öreg székely vadászkalandot mesél.

- Hát az úgy volt, hogy oroszlánra vadásztunk a Szaharában. (Összenéznek.) A puskám csütörtököt mondott, futni kezdtem. Az oroszlán utánam; sehol egy menedék, végül megláttam egy fenyőfát, s gyorsan felmásztam rá...

Ezt már megsokallják: - De hát János bácsi, a Szaharában nincs fenyőfa!

Erre az öreg: - Édes fiam, tanuld meg, ha üldöz az oroszlán, nem nézed, hogy ott van az a fa, vagy nincs ott, felmászol rá, hogy mentsed a bőröd.

Zseniális! A képzeletbeli fa! A fantázia metaforává teszi azt, ami a menekülésünket biztosíthatja (sokszor ez a lényege a nagyotmondásnak, egy metafora). Ez a metafizikai érzék, mondanám szellemnek is, OV-nál sem hiányzik teljesen, még mindig nála van meg leginkább (amikor metaforáit nem a tengerészet és az időjárás köréből és nem a tizenkilencedik-huszadik századi érzelmes regényekből meríti), inkább, mint Szász Jenőnél, aki igazgyöngyért merült le, és egy lyukas kalucsnit hozott a felszínre.

De legyen vége, többet nem is akarok forgolódni sem OV, sem mások nagyotmondásai körül, ideértve a diplomatáknak álcázott Rejtő Jenő-regényfigurákat is.

Még csak annyit, hogy a nagyotmondás – a fentiekből is látszik – természetszerűen közel áll a semmitmondáshoz. Ha semmitmondásból lehetne doktorálni (és lehet, sőt!), a plágiumokat leszámítva is rengetegen fokozatot szereznének. Minden egyéb kommentár és fejtegetés helyett ennek illusztrálásaképp hivatkozom Magyari Tivadar elragadó publicisztikai villanására a Transindexen.

Talán abban a regiszterben is írni lehetett volna a nagyotmondásról. Mint a székely és nem székely viccekben, lehetne rivalizáltatni nagyotmondókat, megrendezni a Háry Jánosok házibajnokságát – akár a sámánokat is felléptető, mind tágasabb Parlamentben. Vannak nagy ötleteink.