Ha az ember meghallgatja Cameron angol miniszterelnök elemzők által EU-ellenesnek titulált beszédeit, s rájön, hogy azok tényleg tartalmaznak olyan fordulatokat, hogy „az Unió megszűnt védeni polgárait, inkább árt nekik”, felsóhajthat: na, ennek ennyi!

A 2015. utáni London-Brüsszel viszonyról szóló népszavazás verbunkszövegének alapja, hogy az Uniós gazdasági problémákat a mentő intézkedések csak fokozzák. Már kereszt is vethető az Unió még mozgó hullájára? Mely britnek ne remegne a keze-lába, mert egyre több adóját költik holmi EU-perifériás pária-görögök, spanyolok vagy portugálok országnyi csődhelyzetét szét- és leszerelni? Ezt a pénzfájdalmat tán épp a periféria érti, hisz bőrükön érzik, mint jelent, ha brüsszeli csat húzza szorosra az athéni, madridi vagy lisszaboni nadrágövet, rontja az életkörülményeket.

Igaz, David Cameron is meghökkent, hogy referendum-szándékát a német meg francia körök úgy értelmezték, mint egy, az egyre több pórusból eresztő EU-buborék kiszúrási kísérletét. Mondják, a nemrég még komolyan fennálló (most már csak fenn-üldögélő) görög kiugrási lehetőséget meg lehetett szokni, de London kiválása a véget jelentené. Miért is? Hiszen az angolok voltaképpen nem akarnak szakadást, ők csak úgy vélik, hogy kissé sokat fizetnek a nagy EU-közösbe, és nagyon keveset kapnak vissza. Ha ez a sok azt jelenti, hogy angol halászövezetekben unionista hajók is halászhatnak, vagy hogy a közös agrárpolitika támogatásos rendszere petyhüdten elakad a doveri fehér szikláknál, úgy az angolos sokallás nevetséges, ahogyan vicces egy izolacionista indítvány olyan Uniós országtól, amelynek kiváltságképpen nincs eurója – és nem azért, mert még nem nőtt volna fel a közös pénznemhez.

Elemzők is állítják: az angol szándék tehát körvonalaz valamit, ami inkább gazdasági motivációkhoz hasonlít (és a tagsági feltételek újratárgyalására egy 2015-ös tory kormány esetén), mint népnemzetiekhez, és ezt most nagyon is helyesen teszik, hiszen Juróp-szerte népszerűtlen a szélek felé kúszó hazafias kogníció. Jogokat, engedményeket, politikai különutakat akarnak visszacsikarni Brüsszeltől, ám eszük ágában sincs a közös kereskedelmi környezetből kilépni.

Bolondok is lennének: Anglia exportjának fele Európában és vice versa, az Amerikával való cserebere pedig nem elég a boldogsághoz. Ha nem szakadás, csak repesztés a cél, akkor az már jobbára meg is van: ők az Unió legkülönlegesebb fenegyerekei, egyedien cilinderes-zakós-rövidnadrágos jelenség a halottkém szolídságú EU-n belül.

Miről lehet akkor szó? Bár büszke szigetére, Anglia történelmét meghatározza a félelem, hogy a kontinens egyetlen európai hatalom kezébe kerül, s most úgy néz ki, hogy a francia ág gyengül (a hollande-i választási ígéretek mind jobban ütköznek a valósággal), a német erősödik. Érdekes, bár kontraproduktív az angol húzás: jogokat visszavenni a kontinenstől, és a felső szélen, félig bent, félig kint alakítani egy erős, Párizs-Berlinnel felérő euszkeptikus akciócsoportot...

Vajon kívül lehet maradni ebben a nagy lavírozásban?