Amint veted a büdzsét, olyan évre ébredsz – sommásan így lehet aktualizálni a bölcsességtől dagadó mondást így év vége felé, mikor mindenféle kalkulusok és becslések kuszaságában összetákoljuk esztendőre szóló államháztartásunkat.

Mielőtt azonban a számokra figyelmeznénk (mert egyelőre minden képlékeny, ez a vállalkozás eleve kétséges), az intenciók szintjén elakad a vizslatás: szándék szerint már október végére, de legkésőbb november elejére ígérték a tervezetet. A terminus lazán feledésbe fúlt, és megint ugyanazt a filmet látja az adófizető, esetleg vállalkozó kedvű polgár, mint negyedszázada: a karácsonyfa alatt kapkodjuk össze és gyömöszöljük kötetbe a költségvetést, félszemmel már a kisült kalács, a kolindák és a fenyőillat idilli hangulatára sandítva.

Azért van a mostani büdzsé-tervezésnek sajátos, semmihez fogható sármja is; a felismerés, mely arra készteti a koalíciót, hogy merész választási ígéretei elől ne hátráljon ki, és ennek érdekében beáldoz, de legalábbis kockára tesz néhány jelentős tételt. A befektetésekre szánt satnya szeletet már mindenik elemző szóvá tette, tehát inkább a többi részletre utalnék. Arra például, ahogyan a nem létező zsetont előteremti a kormány. A közintézményekkel aránylag könnyű dolga lesz a kabinetnek: ott a vezetők párt(ban elfoglalt)állása és vehemens asztalverése dönti el, hogy kik húzzák a rövidebbet. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ha elhangzik a vezényszó, mindenki 10 százalékkal csökkenti anyagi költségeit és jegelni fogja személyzeti állományát (Az Alkotmánybíróság már jelezte, hogy nem nélkülözheti azt a féltucat belépő munkatársat, akikre a jelenlegi keret úgymond feljogosítja). Végül összesítve mégis el lehet érni országos táblázatban, hogy ez a karcsúsítás bekövetkezzék. Ha a szükség úgy diktálja, ebből a tételből még lehet faragni év közben, átszervezésekkel, összevonásokkal.

A fiskális forrongás leple alatt a magánszektorra hárult a bevételi oldalon vizionált összegek nem elhanyagolható részének biztosítása. A váltás, a kezdetek bürokratikus kavargását félretéve, elegendő bizonytalansági koeficienssel bír. Ha a kabinet arra alapoz, hogy a külföldre tántorgott milliók miatt szellőssé vált munkaerőpiac miatt a cégvezetők szorult helyzetben lesznek, és nem merik majd elszalasztani a jelenlegi alkalmazottat, inkább bérfejlesztenek, és kompenzálnak, hát nem lesz telitalálatosuk: számolni kell a csőd szélén tántorgó vállalkozásokkal, amelyeknek ez lesz az utolsó döfés azokkal, akik átmenetileg bezárják a céget, jobb időkre várva vagy ha a profil és struktúra megengedi, ugyancsak visszanyesnek a létszámból, termelésből.

Harmadik körben ott a külföldi – jobbára uniós – források ígérete; ez a lutri legmeredekebb alfaja. Az eddig sikeresen megpályázott összegek éves átlagait retroaktív pásztázva egyenesen mesébe illő szintekről regél a kormányzati intenció.

Ehhez vegyük hozzá a mezőgazdaságra kiosztott teljesítmény-kvótát, amely szintén kimeríti az álságosan megelőlegezett bizalom kategóriáját.

Meglepődnék, ha mindezek függvényében például olyasmiről olvashatnék a költségvetés preambulumában, hogy a döntnökök olyan árnyalatokra is odafigyelnek majd, hogy az egyre inkább leszakadt régiók ne csússzanak lejjebb, a pályakezdők színe-javát miként marasztalhatnák itthon vagy a már nyugdíjas, de magasan szakképzett munkaerőt hogyan terelhetnék vissza a fusizás szürke zónájából a részmunkaidős foglalkoztatási rendszerbe.

A centenárium ürügyén “félretett” (vagy menet közben átirányított) költségeket már csak azért említem ilyen lakonikusan, mert arányaikban eltörpülnek a többi rizikófaktor mellett, legfeljebb új színt hoznak a titáni küzdelemben kigyöngyözött állami költségvetésbe, melyet már összeszereléskor előkódolt kudarcelemekkel csavaroztak össze.

Fotó: radiocluj.ro