Bíró Béla: Az ukrán szindróma

Az, ahogyan az ukrán hatalom a kisebbségek jogaihoz viszonyul, tipikus megnyilvánulása a többségi bódulatnak. A nacionalizmus a részegség édestestvére. Az önnön nagyszerűségétől megrészegült nacionalista is csak azt hallja meg, azt látja, azt érzékeli, ami az ő belső világával összhangban áll. Úgy is lehetne mondani, hogy nem lát ki a szemén. Így aztán bármiféle önreflexióra képtelen. Még csak nem is gyaníthatja, hogy ő lehetne az, akivel valami nincsen rendben.

Az ukrán tanügyminiszter hosszan elbeszélget a kárpátaljai magyarság képviselőivel, pedagógusokkal, politikusokkal, de beszélgetőpartnereinek érvei úgy peregnek le róla, mint az olajos bőrről a víz. Ugyanazzal a meggyőződéssel távozik, amivel érkezett: az új törvény voltaképpen a kisebbségek (köztük a magyarok) érdekeit szolgálja, amennyiben hozzásegíti őket ahhoz, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsák az ukrán nyelvet, s annak birtokában a született ukránokétól semmiben sem különböző esélyekkel jelenhessek meg a munkaerőpiacon.

Ez az érv, ha abból az alapfeltevésből indul ki, hogy Ukrajnában ukránok élnek (legalábbis kizárólag ukránoknak kellene élniük), következésként az ország bármely régiójában, bármely körzetében, bármely településén csak és csakis az ukrán lehet a nyilvánosságban használható nyelv, racionálisnak is látszik. Csakhogy messzemenően nem ez a helyzet. Vannak régiók, körzetek, települések, ahol a lakosság jelentős része vagy éppenséggel többsége nem ukrán anyanyelvű. Ha ezeket is tekintetbe vesszük, a fenti logika már nagyon nem stimmel.

Ezeken a településeken az ukrán nyelv anyanyelvű szintű ismerete nem válhat a munkaerőpiaci elhelyezkedés kizárólagos kritériumává. A szakmai ismereteknek és a rátermettségnek mindenképpen elsődlegessé kellene válnia. A munkavállaló – egy korszerű és alapos nyelvi képzést követően, melyet a magyar tannyelvű iskolában is megkaphat – magában a szakmai gyakorlatban tehet szert az adott szakma vonatkozásában tökéletes kétnyelvűségre. Ez azonban normális esetben az ukránokra is érvényes lenne.

Az úgynevezett államnyelv kötelező volta csak akkor normális elvárás, hogy ha a kisebbségek által lakott területeken a kisebbségben lévő vagy pusztán a kisebbségekkel szorosan együttélő többségiek maguk is többé-kevésbé kétnyelvűvé válhatnak. Ilyesmiről azonban szó sem lehet. És sajnos nem csupán Ukrajnában. Effélét explicit módon és félremagyarázhatatlanul az Európai Unió kisebbségi szabályrendszere sem követel meg, legfeljebb azokban az államokban, melyek az a kisebbségi autonómiákat hajlandók elfogadni. Ott is csak eltűrik, de nem követelik meg.

Ennek ellenére a magyar, román, bolgár követelésre az Unió Külpolitikai Főképviselője és a hasonló ügyekben illetékes Velencei Bizottság egyértelműen kimondta, hogy az Ukrán oktatási törvény 7-ik, kisebbségekre vonatkozó cikkelye sérti a kisebbségek jogait, és ellentétben van az ukrán Alkotmánnyal és az Ukrajna által aláírt nemzetközi szerződésekkel is, következésként Ukrajnának a szóban forgó rendelkezéseket módosítania kell.

De mert a Velencei Bizottság jelentése azt a kitételt is tartalmazza, hogy „az államnyelv meghatározó szerepét nem lehet megkérdőjelezni”, az ukrán nacionalisták „joggal” vélik úgy, hogy az Európai intézmények nekik adtak igazat, következésként maradhat minden a régiben, hiszen az ő céljuk éppen ez, vagyis az „államnyelv meghatározó voltának” a megkérdőjelezhetetlenné tétele.

Azaz marad tovább a nyelvi-kulturális autizmus. Az önnön nagyszerűségétől és az amerikai „rokonszenvtől” megrészegült ukrán nacionalizmus csak azt hajlandó meghallani és megérteni, ami az ő rögeszméivel egybevág. Ami azzal ellentétben áll, az nem is létezik számára. Magyarul úgy szoktuk ezt mondani, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki.

A probléma gyökere abban rejlik, hogy az európai államok zömében még ma is szinte már leplezetlen nyelvi-kulturális dominancia uralkodik. Az „államnyelv meghatározó jellege” megkérdőjelezhetetlen, a kisebbségvédelmi intézkedések pusztán a demokratikus tisztesség látszatának fenntartását szolgálják. Romániában, bár a Nyelvi Chartát Románia is ratifikálta, a magyar nyelvet azokon a településeken sem lehet használni, ahol a népesség lélekszáma meghaladja a 20 százalékot. Ahol tehát törvény szerint kötelező lenne. A több mint 40 százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen a prefektus – szinte már szóról szóra az ukrán autistákra jellemző érvekkel – következetesen meghiúsítja még a kétnyelvűség legelementárisabb formájának, az utcaneveknek a meghonosítását is. Sőt a román törvényhozás még ilyen körülmények közt sem hajlandó az arányt 10 százalékra leszállítani, pedig a nagyvárosokban ez a 10 százalék is több tízezres magyar városlakót jelent, olyan népességet, melynek ősei a szóban forgó városokat felépítették.

A sajnálatos helyzet az, hogy az európai intézményekben sincs meg a politikai akarat arra, hogy a kisebbségi közösségekkel szembeni méltányos bánásmódok valóban érvényesülhessenek. A rasszizmust Európa-szerte a nyelvi-kulturális-nacionalizmus váltotta fel. S ez a nacionalizmus a Nyugat – önmagukat álságosan multikulturálisaknak aposztrofáló – társadalmaiban is akadálytalanul érvényesíthető. Kétnyelvűségről, főként kölcsönös kétnyelvűségről ezekben az államokban sem lehet szó. Főként nem a Willkommenskultur nevében befogadott bevándorlók esetében. Pedig ezek a bevándorlók egy-két nemzedéken belül már maguk is őshonosoknak fognak számítani, s minden jel arra vall, hogy nem fogják feladni sem nyelvi, sem kulturális, sem vallási identitásukat.

A kisebbségi kérdések méltányos rendezése nélkül – mintegy az ukrán szindróma fogságában – Európa úgynevezett magállamai is sötét jövőnek nézhetnek elébe.

De ezt, úgy látszik, egyelőre ők sem nem képesek tudatosítani. A nacionalistáknak ugyanis mindig az utolsó pillanatban esik le tantusz. Amikor már jóvátehetetlenül késő. Amikor már ők is kisebbségiekké váltak…

Fotó: 4cdn.hu

Kimaradt?