A nyugat-európai államok a háború utáni történelem legzavarosabb időszakába léptek. Úgy tűnik, az a főként az Amerikai Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen gazdasági, katonai politikai hatalma által bebetonozott társadalmi egyensúly, mely a II. Világháború végével és nagyrészt annak következményeként vette kezdetét, a széthullás állapotába jutott. Az Európai Uniót és Nyugat-Európát uraló hatalmi elitek ideig-óráig még képesek fenntartani a látszatot. A brüsszeli bürokrácia ugyanazt a nótát fújja, az egyes államokban azonban mind nyilvánvalóbbá válik a hatalmi elitek és az állampolgári közösségek közti szakadék.

Franciaországban az uralkodó elitnek még sikerült, egy azóta már lelepleződött trükkel, úgymond megmenteni a helyzetet. A hagyományos pártok széthullását követően egy bankárból és romantikus álmodozóból összefércelt újdondász politikus kezébe játszotta át a hatalmat. De rögtön kiderült, hogy szép álmai megvalósításához sem gazdasági, sem ideológiai eszközökkel nem rendelkezik. A korábbi hivatalában belesulykolt neoliberális gazdaság és társadalomfilozófia hasznavehetetlen rigmusait szajkózza tovább. Népszerűsége, az első hetek eufóriája után egyszerre elapadt. Maradtak a tiltakozások, a gazdasági társadalmi elégedetlenség és természetesen Marie Le Pen.

Németországban a szintén győztes Angela Merkelnek már ennyi időre sem volt szüksége. Igaz, még a győzelem másnapján is azzal ünnepelte magát, hogy „senki nélkülünk és ellenünkre nem alakíthat kormányt.” Már másnap kiderült, hogy a kormányalakításra – minden jel szerint – ő maga sem lesz képes. A szociáldemokraták vezére, Schulz egyértelműen és úgy tűnik visszavonhatatlanul elutasítja a nagykoalíciót. Az úgynevezett (mert fekete-sárga-zöld) Jamaica-koalíció két okból is létrehozhatatlannak, sőt működésképtelennek látszik. A zöldek és a bajor CSU – a bevándorlás felső határát illetően – merőben ellentétes és összeegyeztethetetlen álláspontokat képviselnek. A CSU pártelnök, Seehofer helyzete amúgy megingott, a lemondását követelő ellenfelek pedig a koalíció értelmességét is megkérdőjelezik. De a liberálisok gazdaságpolitikai célkitűzései sem egyeztethetők össze sem a Merkel-féle CDU, sem a zöldek elképzeléseivel. S a liberálisok és a zöldek sem igazán partnerei egymásnak.

A Zeit online kiadása a magasan legjobb eredményt elért Merkelt „ország nélküli királynőként” emlegeti. S egy héttel később a Wirtschaftswoche cikkírója Dieter Schnaas is úgy véli, hogy Merkel végtelenül többet veszített, mint amennyiről a győzelem estéjén fogalma lehetett: az Unió és Európa de facto vezérszemélyiségének szerepét. Az a nonsalansz önbizalom, mellyel a kancellárasszony vonakodik a tényeket, voltaképpen a bukást tudomásul venni, visszafele is kétes fényt vett uralmának esztendeire. „Az önmagára vállalt vakság (Selbstblindheit) akarása már a szemérmetlenséggel határos ignoranciáról árulkodik” – írja a Merkel napjai meg vannak számlálva című cikkében a szerző.

És hozzáteszi: „Az az önkínzó hübrisz, mellyel Merkel saját eltökélt határozatlanságát államrezonná nyilvánítja, és az országot – »mindenképpen velem az élen« – egy beláthatatlan útra akarja kényszeríteni, megbénítja, mert tovább polarizálja a politikát.”

A merkeli magabiztosság magát a politikát helyezte hatályon kívül. Ez a posztpolitika egy erkölcsi parancsolat abszolutizálásával indult. Ez a parancsolat gyakorlatilag a másként gondolkodók diszkvalifikálását jelentette, s a társadalmat a jó és rossz, az erkölcsös és az amorális közti választásra kényszerítette. (Persze – mint mindent – ezt is felemás módon, hiszen a meztelenkedést egykor maga a kancellárasszony maga is gyakorolta, interneten csodálhattuk csitrikori szépségét, s a melegházasságokat is helyeselte.) Ebben a légkörben a tárgyilagos, kiegyensúlyozott politikai viták, sőt maga a politika vált lehetetlenné. A politikai korrektség által anatéma alá vetett nézetek, érzelmek és meggyőződések fokozatosan indulatokká, gyűlölködéssé fajultak, mert csak azokká fajulhattak.

A kancellárasszony már azzal is lehetetlenné tett minden tárgyilagos vitát, hogy a határok megnyitását „emberiességi imperatívusszá szentesítette.” Hiszen az, aki szembehelyezkedik az emberiesség szent követelményével vagy akárcsak vitatja azt, az aligha ember többé, az populista, idegengyűlölő, vagy éppenséggel fasiszta. Ezek a vádak azonban az érintettekben elkerülhetetlenül indulatokat generálnak, s így egyfajta önbeteljesítő jóslatként tovább polarizálják a társadalmat.

Ez a „politikai közösség” ahelyett, hogy József Attilával szólva „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében” hányná-vetné meg száz baját, csakis azt az önálló gondolkodásra képtelen, sekélyes „intelligenciát” betonozza be a hatalomba, mely a demokráciát végső stádiumába juttatta. A macronokat.

Az, amikor az olyan erkölcsi kategóriákat, mint a szolidaritás, az együttérzés, az emberszeretet kiközösítéssel, büntetéssel, anatémával kell érvényre juttatni, nagy bajban vagyunk. Az erkölcs kérlelhetetlen bajnokai ugyanis mindenkor a legkérlelhetetlenebb diktátorok is voltak. A spanyol inkvizítoroktól, a francia jakobinusokig, a szovjet komiszárokig vagy a német faji tisztaság sakálljaiig.

Úgy tűnik, a német értelmiség egy része kezdi felismerni, hogy az „emberiességi szempontok” mérlegelés nélküli és kérlelhetetlen érvényesítése hasonló diktatórikus légkört teremthet. Mint mindig, most is siralmas következményekkel.

A kérdés azonban – melynek megválaszolása mégiscsak elvezethet valamiféle megoldáshoz – most is ugyanaz, mint mindig: Qui prodest?