Székedi Ferenc: Két óra, amely nem rengette meg a világot
Este hét óra. Derékszögben elhelyezett asztalokat kell elképzelnünk egy olyan csíkszeredai vendéglőben, amelynek nyáron kerthelyisége is működik, télen azonban beszorul a négy fal közé. De ez a négy fal nem akármilyen: díszítésként főként népművészeti tárgyak találkoznak mindenekelőtt a magyarság történelmére utaló ereklye-utánzatokkal, köztük jónéhány Trianont idézi, szavakkal vagy szavak nélkül is érthető összefüggésekben, hiszen a fekete-fehér ábrákon jól látható, hogy mi szakadt ki és honnan.
Magában a szögben, ahol a két egyenes asztalsor találkozik, három székelyföldi magyar történész üldögél. A szög egyik szárán mintegy húsz bukaresti román médiamunkás, a másikon pedig ugyanennek a szakmának a Hargita megyei művelői, románok, magyarok vegyesen. És mindkét asztalsortól néhány méterre, egyenlő távolságra, Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke magyarázza, hogy miért került sor erre a találkozóra.
El kell hinnünk neki, hogy a bukaresti újságírók (tévé- és rádióriporterek, szerkesztők, operatőrök, hírportálokat igazgatók és blogerek) népes csoportját már a múlt ősszel meghívták: általában Hargita megyének és – a februári időponthoz kapcsolhatóan – a csicsói székely farsangbúcsúztatónak a bemutatása volt a cél, a bukaresti idejövetelnek semmi köze az éppen időszerű zászlóbotrányhoz, de ha már itt vannak, akkor érdemes megismerkedniük a székely szimbólumokkal.
És ismerkednek is. Pál Antal Sándor nyugdíjas levéltáros, a székely oklevéltárak kiváló ismerője Székely Mózestől származtatja a székely zászló történetét, egy cseppet sem fellengzősen, arról sem feledkezve meg, amit napjainkban ráadásként hozzáterveztek. Hermann Gusztáv történész, aki Székelyudvarhelyen a Babes-Bolyai Egyetem egyik kihelyezett tagozatán lektorkodik, még régebbre tekint vissza, és hozzáteszi, hogy jónéhány román regionális közösségnek is meg volt a maga szimbóluma, közben az is előtérbe kerül, hogy a jelenlegi román címerben az egyik négyzet Erdélyt jelképezi, és azon is láthatók a székely szimbólumok,
ráadásul a forrásként szolgáló korabeli román címert magyar címertanász tervezte.
Jómagam kíváncsian vártam a bukaresti kérdéseket, annál is inkább, mert egyértelmű volt számomra, hogy nem a bukaresti hírtelevíziók csicsergői vagy agresszív kommentátorai jöttek el a Székelyföldre, hanem mindenekelőtt azok az újságírók, akik a román-magyar kapcsolatrendszerben rendszerint igyekeztek tárgyilagosak maradni. Számukra a székely zászló használata egyáltalán nem jelentett meglepetést vagy valamiféle természetellenességet, sőt még a jogi vonatkozásokkal is tökéletesen tisztában voltak, hogyan állnak a perek, egyáltalán ki nevezhető ezekben sértett félnek és a törvények szerint mit, mikor és hogyan lehet lobogtatni.
Utána következtek a bukaresti kérdések, amelyeket igyekeztem szószerint lejegyezni. A Székelyföld megnevezés földrajzi, történelmi vagy politikai fogalomként értelmezhető? A jelképek a helyi azonossághoz kötődnek vagy egyre tágulóbb körökben értelmezhetők? Meddig mehetnek el használatukkal és látszik-e ennek valamiféle végkifejlete?
A válaszadás során óhatatlanul az autonómia témakörére mozdul át a beszélgetés, Pál Antal Sándor elmondja, hogy Bukarestben bizonyos körök függetlenségi törekvésként értelmezik mindazt, ami voltaképpen nem jelent mást, mint azt, hogy a közösség önmaga akarja megoldani a saját gondjait.
Erre jön egy kérdés: vajon, a helyi autonómia lehetőségeit kellőképpen kihasználják, és pontosan fel tudják mérni, hogy ezen túl milyen hatásköröket szeretnének átvenni? Hermann Gusztáv és a jelenlevő másik szerző, Mihály János A székelység története című könyvet is megmutatják, amely alternatív tankönyvként készült ötödikes-hatodikos általános iskolásoknak, de a munka kénytelen-kelletlen irányt váltott, és ma a Székelyföldön bestseller a felnőtteknek.
Az egyik bukaresti újságíró a román fordítás iránt érdeklődik, és hozzáteszi, hogy jó lenne, ha ez román történészekkel együttműködve jelenne meg, mert különben a román olvasók manipulációként is értelmezhetnék. Egy Hargita megyei román újságíró a románok jelenlétét hiányolja a könyvből, de a bukarestiek egyáltalán nem veszik a lapot. Viszont beszélnek a kommunikációról. Hogyha kommunikálni akarunk, akkor vigyázzunk a részletekre és a falakra, mert ha valaki lefilmezné ezt meg amazt, akkor hiába beszélgettünk volna két órán át.
(Borboly Csaba: valóban, a helyszín nem a legtalálóbb, de hát ez magánszféra és profitképzés, a nagy számban ide látogató magyar turisták ezt szeretik.) És hogy ezek nem a legmegfelelőbb kommunikációs pillanatok, mert a Fidesz most szavazatokat szeretne gyűjteni Erdélyben, a román kormánypártok pedig mindent megtesznek azért, hogy az RMDSZ-t kiutálják kormányközelből.
Így zajlott tovább a társalgás több mint két órán át, nem rengette meg a román-magyar viszonyt, de annak megállapítására talán jó volt: a nacionalizmus felhangjai nélkül európai szellemben lehet beszélgetni egymással.
Másnap a román médiások ott filmezgettek a csicsói farsangtemetésen. A résztvevő csoportok zászlólobogtatás nélkül a saját helységeik névtáblájával vonultak, hiszen ők egymásról amúgyis tudták, hogy székelyek. A székely zászló néhány magyarországi turista hátizsákját borította, a magyar zászló pedig a helyi Western kocsma felirata és az illusztrációs bölényfej mellett lengedezett.
A kinyított kocsmaajtón egy hatalmas plakát románul utalt arra, hogy azt a bizonyos román sört érdemes inni, mert az a legjobb. Igaz, hogy a multik gyártják.
A székely lányok pedig a népviselet fölött valahogyan olyképpen igyekeztek a nyakukon körbetekerni a sáljaikat, ahogyan most a divat diktálja. Szerencséjük van. Mások más parancsszavakra is hallgatnak.