Olvasom az egyik legjelentősebb magyarországi hetilapban a közismert szakember Meghaladható-e a szekértábor-logika? című esszéjét.  Lényege egyetlen mondatban is összefoglalható: A szekértábor-logikát nem a politikusok generálják, az az emberi természet immanens sajátsága. Az agyban a vélekedéseinkkel egyező nézetekkel való szembesülés dopamint termel. Ha nézeteinket látjuk igazolódni, valamiféle kéjérzet támad bennünk. Természetes tehát, hogy a hozzánk hasonlók társaságát keressük. Simili simili gaudet.

Ebben az érzelmileg megalapozott összeverődésben az érveknek nem sok helye van. A tények lényegtelennek tekinthetők, mert „bármely álláspont alátámasztására lehet tényeket találni.” Ez a tétel is igaz. De ez is csak apró kiigazításokkal.

Egyrészt a tények – meghatározott értékek mentén – mégiscsak hierarchiákba szerveződnek. S bár az elméleti háttér, az úgynevezett kontextus generálja őket, ha magukat a kontextusokat is figyelembe vesszük, az ugyanarra a tényre vonatkoztatott eltérő igazságok soha nem lehetnek egyenértékűek. Azaz, képtelen állítás, hogy minden tény – implicite igazság – egyenértékű lehetne. Egyáltalán nem az. Ha az lenne, akkor Hitler vagy Sztálin „igazságai” ugyanolyan „tények”, mint egy demokrata igazságai, azaz tényei. Hitlertől és Sztálintól ugyan el kell vitatnunk még a morzsányi igazságot is. Csakhogy egyiknek sem sikerülhetett volna kultúrállamok népességeinek hatalmas tömegeit a nyilvánvaló elmebajba vezérelniük, ha nincsenek olyan igazságaik is, melyeket ez a népesség, azaz az állampolgári értelemben vett nép ne tekinthetett volna tényeknek, azaz tényleges igazságoknak. Hitlert az a nyugat-európai liberalizmus legitimálta, mely az első világháborúért kizárólag Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát tette felelőssé. Miközben a meztelen valóság az volt, hogy a demokrácia jegyében a világot uraló Anglia és Franciaország Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát továbbra is ki akarta zárni a modern világ fölötti uralomból. A német közvélemény egyáltalán nem tekinthette méltányosnak, hogy miközben az ellenfeleknek joguk van másokon uralkodni, nekik nem lehet. Vilmos császár még csupán a gyarmatok méltányos újraelosztására törekedett volna. Lenin majd Sztálin esetében is megvolt az igazságmag. Hitler a megalázott fajt, Sztálin a megalázott osztályt akarta (immár) világuralomra juttatni. A szent csoportlojalitás nevében.

A probléma csak az, hogy minden relativitásuk ellenére az igazságoknak is hierarchiájuk van. Nem minden igazság egyenértékű. Egy állítás mindig csak valamire vonatkoztatva lehet igaz vagy hamis. Vizsgálatakor tehát azt kell eldönteni, hogy pontosan mire is vonatkozik. Ami nem azt jelenti, hogy Hitlernek vagy Leninnek, majd Sztálinnak igaza van, hanem azt, hogy ugyanolyan joga lehetett volna a saját igazságmorzsájához, mint bármely más csoportnak. Azaz a csoportlojalitás ugyanúgy nem lehet abszolút, mint ahogy az igazságok sem. Azt is mindig pontosan tisztáznunk kell, hogy állításaink milyen csoportra vonatkoznak, illetve milyen csoport nézőpontjából fogalmazódnak meg. Ha igényt tartok arra, hogy tisztességesnek – azaz demokratának – tartsanak, a másik fél részigazságait is el kell – pardon, kellene – ismernem. Ha ezt nem teszem meg, a másik fél csoportlojalitását gerjesztem betegessé. A tömeges félelem és a fenyegetettségérzés pedig a józan ítélőképességétől megfosztott „népet” tálcán kínálja fel a Hitler- és Sztálin-féle szörnyetegeknek.

Ha nem így lenne, sem Hitler, sem Sztálin nem válhatott volna diktátorrá. Őket csakis morzsányi igazságuk nemzetközi környezet általi – nyilvánvalóan jogosulatlan – megtagadása tehette azzá. Bibó István A német hisztéria okai és eredete című tanulmányában bámulatos éleslátással írja le a folyamatot. Lenin és Sztálin ma is valami fura „védettséget” élvez, az ő esetükben ez az illendően empatikus elemzés még nem született meg.

A cikk szerzője a mai szekértáborok legitimitását a „társakkal való együttműködés”, azaz az archaikus társadalmakra jellemző csoportlojalitás továbbélésének szükségszerűségére vezeti vissza.

De nem csak a csoportlojalitások – és az őket megalapozó ideológiák – érvényének relativitásával nem számol, de a „csoportnak” mint társadalmi szerveződésnek a sokféleségét is figyelmen kívül hagyja. A család is csoport, ahogyan a tágabb rokonság, a szomszédságok, a városnegyedek, városok, régiók, államok, kontinensek, s végül az emberiség is mind nagyobb lélekszámú, s ezáltal mind elvontabb csoport. A csoportok azonban hierarchikusan egymásra szerveződnek.

A családok, szomszédságok, régiók, államok, államszövetségek gyakorta keveredhetnek konfliktusokba. De ahhoz, hogy életben maradjanak, előbb- vagy utóbb a föléjük rendelt csoporthoz fűződő lojalitásaikat is tiszteletben kell tartaniuk. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az azonos hierarchikus szinten található csoportok közt is működik az empátián alapuló együttműködési készség, mely a konfliktusokat demokratikus korlátok közé szoríthatja.

Empátia hiányában sem az egyes emberek, sem a társadalmi csoportok nem maradhatnak életképesek.

Azaz a szekértáborosdi két szempontból sem társadalmi szükségszerűség. Egyrészt azért, mert nincs egyetlen igazság, másrészt azért, mert nincs valamiféle kizárólagosság jegyében értelmezhető csoportlojalitás. Csak viszonylagos igazságok és viszonylagos csoportlojalitások vannak. A viszonylagoság azonban – ismételnem kell – nem zárja ki a hierarchiákat, vannak fontos és kevésbé fontos igazságok, és vannak szűkebb és tágabb csoportok is. S ezek sem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Egymásra épülnek és egymást építik fel. Eltérő csoportokhoz tartozó társakkal is együtt kell működnünk, eltérő csoportokhoz is lojálisaknak kell lennünk.

Csakhogy a szóban forgó írás éppen ezzel ellenkező következtetésre jut. Szerinte a csoportlojalitásokat is „…célszerű … kalkulálni, és megtanulni saját céljaikra felhasználni mindazoknak, akik politikusként közéleti kérdésekben polgártársaik befolyásolására törekszenek. Nem szerencsés átengedni a csoportlojalitási kötődések felhasználását demagóg populista politikai szereplőknek.”

Magyarán: nem a szekértáborokkal van a baj, hanem csak azzal, hogy a kizárólagosság értelmében vett csoportlojalitást átengedjük a másik tábornak. Azaz, az individualizmus jegyében korábban ingerülten kifogásolt „xenofóbiát” (amit itt nyilván az idegen terminus legtágabb értelmében használok) a „progresszív” tábornak is adoptálnia kell.

Nem a szekértáborokat kell tehát felszámolni, hanem a mi kizárólagosan jogosult (mert kizárólagosan progresszív, demokrata, liberális stb.) szekértáborunkat kell – mert „még ma is valószínűleg elsősorban ilyen eszközökkel lehet” – felduzzasztani.

Csakhogy akkor a másik szekértábor hasonló (végső konzekvenciáiban mélyen antidemokratikus) törekvéseit is elkerülhetetlenül legitimálom. Ilyen körülmények közt pedig a demokrácia csakis alternatív diktatúrák önsorsrontó sorozatává alakulhat. Valamiféle önkényuralmi váltógazdálkodássá.