A politikáról van szó, természetesen, s igyekszem is gyorsan leszögezni, hogy szerintem nem lehet.

Jó kis idealista kérdés, már akkor megmosolyogtatott, amikor a Lehet Más a Politika ifjú reménységei megjelentek a magyar politika porondján. Sokan mondogattuk, hogy kedvesek, aranyosak ezek az ifjak, de olyan idealisták, amilyennek illik is az ő korukban lenni. Idealizmusuk, tisztaságuk meglepő szakpolitikai kompetenciákkal társult, mégis kezdettől beléjük volt kódolva vagy a bukás – vagy a változás. Merthogy az élet és a valóság bizony nem mindig találkozik az álmokkal (tulajdonképpen sosem), ők pedig, ha a való világ szereplőivé váltak, merthogy a parlament bizony már maga a kegyetlen valóság, akkor annak törvényei szerint kénytelenek élni, ha továbbra is felszínen akarnak maradni.

Persze, hogy lehetne valamennyire más a politika is, kicsit átláthatóbb, kicsit tisztább, de nem úgy, ahogyan azt a mindennapokban halljuk és hangoztatjuk. S nem úgy, ahogy azt az LMP is elképzelte vagy legalábbis hirdette.

A politika nem lehet más, mint az elvek és érdekek egyeztetett képviselete és érvényesítése, már amennyire lehet, lehetőleg minél jobban és minél tisztességesebben. Most vonatkoztassunk el attól, hogy minden párt/politikus dolga és kutya kötelessége a nemzeti érdek képviselete, merthogy ha már két embert kérdeznénk meg arról, mi is jelen pillanatban az első számú nemzeti érdekünk, három választ kapnánk. Nem véletlenül, hanem azért, mert mindnyájan jogosan mondhatjuk: a nemzet én (is) vagyok.

Különbözőképpen látjuk és értékeljük a világot, különböznek egyéni és csoportérdekeink is, ezért szavazunk különböző pártokra, s ezért kell nekik elsősorban direkt szavazóik elvárásait képviselniük. Csakhogy miután másoknak is vannak elvei és érdekei, egy profi pártnak meg kell tanulnia, el kell fogadnia, hogy ésszerű kompromisszumok nélkül nincs érdekérvényesítés, a kompromisszum pedig nem feltétlenül önfeladás, árulás vagy valami más csúnya, szégyellni való dolog, hanem – mindaddig, míg sokfélék vagyunk – elkerülhetetlen és szükséges eszköz. Kompromisszum nélkül csak az erőfitogtatás és az erőszak marad, a diktatórikus eszközök és maga a diktatúra.

Vagy az eltűnés.

Nem lehet mindig szűzleányként, tisztán középen állni, a szűzleányok is előbb-utóbb anyákká érnek, amitől nem lesznek sem becstelenek, sem kevesebbek. Sőt. Pártként sem lehet egyszerre bal- és jobboldalinak lenni, mindenkitől és mindentől elhatárolódni, akkor is, amikor egyhangúan állásfoglalást, nyílt kártyákat, a kevésbé rosszal való együttműködést, ésszerű kompromisszumot várnak el azok, akik a parlamentbe küldtek minket, akiknek képviseletére, érdekeinek érvényesítésére vállalkoztunk.

A való világban nincs harmadik út (tudjuk, ugyebár, Lenin elvtárs óta), csak a kényszerű együttműködés és a kompromisszumok útja van, amit azért lehet(ne) becsületesen is járni.

Ezt nem volt hajlandó elfogadni a jobb sorsra érdemes LMP-s csapat, s a múlt héten megtette a végső lépést önfelszámolása felé. A nyíltan együttműködni senkivel nem hajlandó Schiffer András és a mögötte állók nem csak annak adták tanúbizonyságát, hogy talán még nem elég érettek a feladatra, amelyre vállalkoztak, hanem annak is, hogy talán mégsem annyira tiszták és ártatlanok, mint amilyennek tűnni szeretnének.

Vegyük sorba. Az LMP úgynevezett ökopártként lépett a nyilvánosság elé, a modern baloldali értékek képviselőjeként, némi egészséges antikapitalizmust és antiglobalizmust is magával hurcolva. Ez azonban nem lett volna elegendő ahhoz, hogy abban a magyar közéletben labdába rúgjon (értsd: parlamentbe jusson), amely 2010-ben épp a baloldallal volt torkig. A konjunktúra, magyarán az SZDSZ szétesése segítette mandátumhoz Schifferéket, akiknek parlamenti pártként első dolguk a liberalizmustól és az SZDSZ-től való elhatárolódás lett.

Ha Schiffer felnőtt volna a feladathoz, amellyel megbízzák, akkor mindenekelőtt tiszteletben tartja, vagy legalábbis nem sértegeti a választóit, akikről maga is jól tudta, hogy kicsodák, ugyanis csak a korábbi választói térképekre kellett volna rápillantania, ha lettek volna kételyei.

Ha eltekintünk is a menet közben történt bizonytalanságoktól, az Orbán-kormány leváltására szerveződő sokszínű, de alapvetően baloldali, balliberális együttműködéstől való kategorikus elzárkózást sem az LPM, sem az ellenzéki koalíció szempontjából nem lehet elnézhető, apró kis bakinak tekinteni. A párt szempontjából azért, mert a kettészakadással gyakorlatilag felszámolták önmagukat és cserben hagyták választóikat. A több mint fél éve tartó civakodással a parlamenti küszöb alá tornázták az LMP esélyeit, szertefoszlatva mindazok álmát, akik hittek abban, hogy lehet más a politika.

Hogy miért mégsem annyira tiszták, amilyennek szeretnének látszani? Azért, mert Schiffer, amikor elhatárolódik az ellenzéki összefogástól, talán nem teljesen számításmentesen teszi. Figyelembe véve, hogy pillanatnyilag a teljes magyar választókorú lakosság kétharmada utasítja el a Orbán Viktor és a Fidesz rezsimjét, a biztos szavazók között sincs már meg a kormányzáshoz szükséges többsége, a testreszabott új választói törvény miatt mégis kormányt alakíthat egy esetleges jobbikos vagy LMP-s segítséggel, amennyiben az LMP képes lesz még átlépni a bejutási küszöböt. A kérlelhetetlen Schiffer, aki Bajnainak nem tudja megbocsátani, hogy egy évig tisztességgel helyt állt egy válságkezelő szocialista kormány élén, inkább azt az Orbán Viktort segíti a hatalmon maradásban, akinek diktatórikus, antidemokratikus kormányzását ő maga bírálja leghangosabban, naponta, nagyon kemény szavakkal...

Ám az ellenzéki összefogásban csupán egy kis láncszem lenne, szükséges és elengedhetetlen láncszem, míg önállóan talpon maradva akár királycsináló is lehet. Vagy lehetne, ha tizenöt fős frakciójából nyolcan nem másképp gondolnák, nem léptek volna ki és nem épp egy új, az ellenzéki összefogásba betagozódó párt létrehozásán fáradoznának. A párt sorsa eldőlt a szakadással, az LMP, mint olyan, ha csak valami csoda nem történik, nem lesz újra parlamenti tényező, nemcsak azért mert a hat százalékot eléggé nehéz úgy kettéosztani, hogy legalább egyikük talpon maradjon, hanem a jelzett választói háttér miatt is. Az egykori szavazók a szakadárokat fogják követni, mert nincs Gyurcsány-fóbiájuk, mint Schiffernek, de ha mégis, akkor is eltörpül a jól ismert Orbán-fóbiájuk mellett.

Az ellenzéki összefogás szempontjából pillanatnyilag nagy vesztességnek tűnik egy hat százalékos parlamenti párt kiesése, de ha a választóik tényleg az együttműködés mellett döntő szakadárokat követik, akkor Schiffer a maga hét frakcióbeli követőjével 2014 tavaszán úgyis a futottak még kategóriába kerül. Most még nem dönthető el, hogy amatőrizmus, amit Schiffer művel, vagy csupán elszámolta magát – hibának viszont hiba. Annyira más politika pedig nem létezik, amiben ilyen hibák ne számítanának bűnnek, öngyilkosságnak.

A kilépők helyzete sem rózsás, kilátásaik sem. Nem ők öröklik a nevet, nincs országosan, széles körben ismert vezetőjük, akire alapozva megpróbálhatnának önállóan talpra állni. Új nevet, új logót bejáratni egy év alatt, lehetetlen. De még ha lenne is nagy nevük, azzal sem mennének messzire, láthattuk ezt Gyurcsány Ferenc és Tőkés László pártalapítási kísérlete esetén is.

Marad számukra a betagozódás a nagy közösbe, pártként vagy nem pártként, Még egyszer azonban már ők sem hitethetik el, hogy lehet más a politika. Nem hitetheti el senki.