Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű.

Bár nehéz elhinni, de egykoron ők is emberek voltak. Önálló gondolatokkal, értékrenddel, tartással, ellenvéleményekkel, kritikai képességgel. Tudták, hogy milyen oklevelet szereztek, és főként azt, hogy miért választották azt az egyetemet, amelyet el akartak végezni. Tudták, hogy nem összeesküvés-elméletek mozgatják a világot, hogy a válaszok néha bonyolultabbak, mint a kérdések. Tudták, hogy vihart arat, ki szelet vet, és ha nem is éltek a szeretet giccses szabályai szerint, talán mégis többre becsülték, mint a gyűlölséget.

De aztán pártkatonákká váltak, és mindezt elvesztették. Nem tudni, hogyan, talán csak hosszas emberkísérletek alapján lelhetnénk rá a sikeres módszerre, de a legfontosabb összetevők között egész biztos, hogy ott van a mérhetetlen becsvágy, a mohóság, az urizáló kivagyiság. Ezekből lehet kikavarni azt a fajta ostoba gerinctelenséget, amely ma áthatja a kormányzati politikát Németh Szilárdtól Kovács Zoltánig. Utóbbi nem tudja, milyen diplomát szerzett (CEU-sat, de ezt már nem lehet letagadni, ezért felejteni szeretne), előbbi szerint pedig már a Magyar Postára is beszivárogtak Soros ügynökei, hogy lassítsák vagy elszabotálják a nemzeti konzultációs levelek kihordását. Ha kabaré lenne mindez, akkor most jogosan nevetnénk, hiszen ilyet nem lehet hideg fejjel kiötölni és valóságként tálalni, csak akkor ha már a gondolkodás lehetőségét is feladta az ember. De hát miért ne adná fel, ha cserébe egyszerű és lakályos világot kap, biztonságos és kényelmes kényszerzubbonyt, amely a viselőjének fel sem tűnik. Ha választani lehet az anyagi jólét és a gondtalanság, illetve az igazmondás alig kifizetődő erkölcsi győzelme között, akkor nyilvánvaló a választás: a behódolás.

A napokban épp úgy hozta a sors, hogy Michel Houellebecq hasonló című regényét kezdtem el olvasni Amszterdamban, ebben az igen sokszínű, igen szabad levegőjű és igencsak élhető városban. Nehéz is egy ilyen helyen pesszimistának lenni, és nem azért, mert folyton megcsap a spangli füstje vagy mert bármelyik trafikban vehetünk trükkös sütiket (szinte teljesen hatástalanok). Hanem mert az egész szerkezetben van valami megengedő, amely nem hagyja, hogy az arabok vagy bármilyen más népcsoport (akár a házigazda hollandokat sem) kisajátítsa magának a teret. Hogy csak az ő valósága legyen az egyetlen üdvös és elfogadható, hogy csak az ő mániája legyen az egyetlen őrület. Így nem is nagyon működött a regénybeli félelem, kicsit úgy olvastam, mint valamiféle fantasyt, tele orkokkal és tündékkel. Itthon aztán valahogy mégis érteni kezdtem az egészet. Azzal a kitétellel, hogy nekünk nem kellenek sem külső, sem belső megszállók, hiszen mi magunk rohanjuk le magunkat. Mi magunk vagyunk az országunk arabjai, ha úgy tetszik. Azok a migránsok, akiket a határaink mellé vizionálunk. Hiszen semmilyen más népcsoport nem tudott volna ekkora pusztítást végezni az oktatásban, egészségügyben, kultúrában, amelyet a mi burka és csador nélküli fideszeseink követtek el „jogos félelmükben”. És amit velünk is elkövetnének, ha behódolnánk nekik. Ha hinnénk a kollektív félelemben, ha feladnánk a józan eszünket. Nincs az a megszálló, amelyik ilyen hatékony lenne.

Szóval most már könnyedén falom az oldalakat, és pontosan tudom, hogy a mi kis megszállóinknak sem lehetett könnyű elveszíteni hétköznapi emberségüket, hogy végül egy rendszer arctalan alkatrészeiként beszéljenek bornírt ostobaságokat. Megküzdöttek ezért az ostobaságért. Kiérdemelték. Még nem tudom, hogyan végződik a regény, de az amszterdami hangulat azt súgja, hogy ne higgyek a teljes behódolásban. Csak a pillanatnyi győzelemben, amelyben mindig ott rejlik a későbbi vereség. Már csak azért is, mert aki folyton győzni akar, előbb-utóbb veszíteni fog, azokkal szemben, akik nem ebben az ellentétpárban szeretnek gondolkodni. Azokkal szemben, akik csak élni akarják mindennapi életüket, könnyedén, lazán, sokszínűen. Néha beleharapva a trükkös sütibe.

fotó: index.hu