Fellélegezhet a kormánypárt, hiszen nem torkollt „rendszerváltásba” a CEU kapcsán kirobbant tüntetéshullám. A demonstrálók buliztak egyet, karcos iróniájukkal törtek némi borsot a kormánypárti politikusok orra alá, majd szépen hazamentek. A kifigurázottak reakciói persze megint elárulta a hatalom valódi természetét, bár ezzel kapcsolatban sok újat nem tudtunk meg. Igen, nincs humoruk, a tenyerük viszont viszket, legszívesebben erőszakosabban is fellépnének, de a 2006-os rendőri erőszak nem engedi, hogy ők is hasonló eszközökhöz nyúljanak. Végképp odalenne ugyanis mind az ártatlanság illúziója, mind a maradék erkölcsi tartás. Így viszont tűrniük kell, hogy lassan egy egész generáció röhög rajtuk, mert már nem tudja komolyan venni őket, hiszen igencsak leleplező módon „szolgálják” az ország üdvét: lopok, hazudok, s a haza fényre derül! Csakhogy mindennek még nincs átütő ereje, nem tömörül semmilyen megválasztható szervezetbe vagy pártba, nincs arca, nincs követhető programja. (Az átlagos választó már amúgy is kezd elveszni az egyre törpébb ellenzéki pártok között. Ahogy a PM-s Karácsony Gergely fogalmazott a minap: „Nekem az anyukám nem tudja, melyik pártban vagyok.” Hát akkor honnan tudná más?) Egyelőre csak van tehát. Szórakoztató, békés tömegként, tiltakozó, színes masszaként. Nyugtalanítóan sokan ahhoz, hogy kormányoldalról ne vegyék tudomásul, nyugtalanítóan kevesen ahhoz, hogy kibillentse a rendszert bejáratott cinizmusából. Ha szerencsénk van, akkor ebből születhet meg az új magyar köztársaság, ha nem, akkor kisebb kanyargással minden úgy folytatódik majd, ahogy eddig. Év végére Mészáros Lőrinc a Holdat is megveszi majd.

Szoronghat a kormánypárt, mert épp azokat kezdi elveszteni ezzel az ostoba egyetembezárós, tanszabadságot korlátozó ügyével, akikre a legbüszkébb volt: a fiatalokat. A jövőt, fogalmazhatnánk kissé nagyzolva. Bár félő, hogy ez nem teljesen igaz, gyakran támad ugyanis az az érzésünk, hogy a jövőt egyenesen a Fidesz képére esztergálják valamelyik honi műhelyben, és épphogy beleférnek az ellenzéki hangok. De vajon le lehet-e bontani a hatalmat pusztán a gúnnyal és humorral? Összeér-e valamikor a Kétfarkú Kutyapárt „békemenete” és a „Repülővel jöttünk” finom iróniája? Lesz-e belőle az egyszeri poénon túl olyan egység, amelyik képes legyőzni a választási rendszer kiegyensúlyozatlanságát, a Fidesz málladozó (több mérsékelt jobboldali is jelezte, a CEU támadása náluk már nem fér bele a hűségbe), de még mindig példásan egybetartó táborát az urnák előtt? A jelek inkább azt mutatják, hogy nem. Vagy: alig. Ez is elkallódik majd, ahogy a tehetséges magyar futballista is puszta önellentmondás. Felcsút örök, mint Róma.

Budapest megmarad renitensnek, de az ország a vidék foglya, mert ott a többség semmit sem ért a „Soros-egyetemből”, a „civilekből”, amit meg megért, az alig több mint antiszemitizmus és a félelemből táplálkozó szorongás. Régi reflexek új frusztráltságban. És még az sem lenne igaz, hogy ez az ő hibájuk. Túl sokszor nézték már le őket azok, akiket most nyíltan gyűlölhetnek. Az ő szemszögükből ez leginkább a „pestiek” ügye, az olimpiát elárulóké, akik legszívesebben kiárusítanák az országot akkor, amikor hazai vevők is lennének. Vannak. A vidék békét és nyugalmat akar, és ezt évszázadok óta a helyi kiskirályok szavatolták, akik bejáratosak voltak a még nagyobb urakhoz, felmehettek a minisztériumba, paroláztak, aztán visszatértek támogatással, jó szóval, újabban stadionnal. Egy kis alárendeltséggel szépen túl lehet élni a békét.

Még ha bele is döglünk.

Fotó: nyugat.hu