Valami történt. Az is lehet, semmi sem történt csak képzeljük, hogy valami történt. Nehéz kihámozni a hírekből, az elemző műsorokból és a kerekasztal beszélgetésekből, hogy mi is történik ma valójában világszerte. Mindenesetre tény, hogy bármelyik hírportálon is nézzen körül az ember, és bármilyen nyelven, kénytelen észrevenni, hogy az utóbbi időben nagyon megromlott a planetáris közhangulat.

Világvége hangulat van – ismét. Ez azért nem jó, mert mint minden hangulat nem a valóságot, hanem annak szubjektív percepcióját, illetve az arra adott pillanatnyi reakciókat tükrözi csak. Ez több mint veszélyes – téves megítélések alapján tévesen reagálni –, de végtelenül megalázó is. Persze, csak akkor, ha makacsul ragaszkodunk az emberiség 21. századi felfényezett önképéhez. Aki csendesen beletörődik, hogy a modern kor összes szennyével-szemetével a nyakunkon, de sikerült visszavetni magunkat a Középkorba, az már sokkal kevésbé frusztrált, talán boldogabb.

Nézzük csak, mi történik ma? Állandóan a bipoláris, mondhatni skizofrén tudósítások hatása alatt állunk, a valóság mindössze két nagy és eltúlzott oldalát mutatják fel nekünk. Egyrészt a mindent megoldani  képes tudomány és technika, technológia szüntelenül dicséri önmagát és az emberiséget, másrészt és ezzel párhuzamosan, ugyanaz a szuperintelligens emberiség a mizéria még soha nem tapasztalt mélységeibe süllyed. Legalábbis ezt állítják. És minden epikus méreteket ölt. Még soha nem fenyegetett annyira a nukleáris világháború réme, mint ma. Még soha nem öltött akkora méreteket az éhezés, vagy a pandémia, mint ma. Még soha nem álltunk olyan közel a világ elpusztulásához-elpusztításához, mint ma. Satöbbi. Ketyeg ama bizonyos óra, és a mutató mindig ott szédeleg a 12. óra előtt 5 perc körül, plusz-mínusz néhány másodperc – évtizedek óta.

Sokat vártunk tőle, de látnunk kell, hogy a 21. század kifejezetten a sértett rosszkedvre rendezkedett be. És a csillogó, de steril eszköztárat létrehozó intelligencia mögött újra, pontosabban zavartalanul tovább burjánzik a butaság, mely, mint minden manapság, intézményesen globalizálódott.

Különösen a fejlett fogyasztói társadalmak, az euroatlanti térség országai buták, hiszen fetisizálják a tudományt és a matematikát, mégis rosszul számolnak és kifejezetten rossz hipotéziseket állítanak fel. Egyik szép példája ennek az EU szankciósorozata Oroszország ellen. Nézzük, hogy számoltak. A képlet az EU szerint egyszerű: számoljuk fel a a külföldi orosz piacokat, valamint az országon belüli jelentős nyugati termelést, szigeteljük el hermetikusan Oroszországot – politikailag, gazdaságilag, de még sport- és kulturálisan is –, és az ország rövid időn belül beadja a derekát. Az EU azért látta így a dolgot, mert az EU-t lehetne így tönkretenni, de nem Oroszországot. Az EU-bürokratáknak mindent megtanítanak, csak éppen történelmet és szociálpszichológiát nem. Egy olyan hatalmas országot nem lehet elszigetelni, mely amúgy is hajlamos az elszigetelődésre. Gazdaságát meg lehet ugyan gyengíteni, de mindaz a hiány és szenvedés ami ebből következik majd, társadalmilag pont az ellenkezőjét éri el: a nép ahelyett, hogy szembefordulna a diktátorral, végül szorosan felsorakozik mellette.

Az EU-ban, szervezeti felépítéséből és történeti-társadalmi hagyományaiból fakadóan, pont fordítva fognak történni a dolgok. Az EU népei, még az edzettebb kelet-közép-európaiak is, nem hajlandók olyan mértékben nélkülözni – éhezni, fázni –, mint az oroszok, nincs olyan központi erő, mely őket erre rákényszerítse, ezért nem is sorakoznak fel Brüsszel mellé. Európa országai és polgárai máris felelőssé teszik az EU-t naiv (?) és kártékony szankciópolitikájáért, mellyel az EU úgymond lábon lőtte önmagát.

Ez tévedés. Az EU nem lábon lőtte magát, hanem, ha így folytatja, az ágat vágja le maga alatt. Egy láblövésből még, ha sántikálva is, de ki lehet gyógyulni, de a szabadesés, a mélybe zuhanás végzetes következményekkel jár. A merev és helytelen, sőt egyenesen ostoba és korlátolt intézkedések révén létrehozott mesterséges válság az EU-t az alapjaiban fogja megrázni. A rendszerelmélet értelmében bizony furcsa jelenség ez, ami az EU-ban történik: csupa egyénileg intelligens vezető kollektív ostobasága. Mögöttük pedig ott áll a hegemóniájába belefáradt Amerika!

Vannak természeti kataklizmák és istencsapások. Nem lázadozni kell ellenük, de jól-rosszul túl kell élni ezeket. De mit tehetnek az emberek, ha nyilvánvalóan mesterségesen gerjesztik körülöttük a válságot és még elvárják tőlük, hogy csendben, némán elviseljék a pusztító következményeket. Az emberek dühösek. Nagy dolgok születtek már a történelemben a népek haragjából, de a frusztráció, a düh, a szorongás még soha nem volt ennyire globalizált. Mire lesz ez elég? Mihez kezdünk vele?

(Kép forrása: Facebook)