Bogdán Tibor: A rendíthetetlen ólomrendőr

Írja egy bukaresti lap, hogy a közúti rendőrség egyik közrendőre feltartóztatta a főnökét. A kolozsvári közúti rendőrség parancsnokhelyettese ugyanis gépkocsijával nem adott előnyt a gyalogjárón szabályosan közlekedő gyalogosnak. A közrendőr ráadásul nem vaktában büntetett: pontosan tudta, ki ül a második sávon a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel közlekedő gépkocsiban – és mégis megállította.

Ez igen, haláltmegvető bátorság!

Ilyen derék, becsületes rendőrt csak egyetlenegyszer ismertem meg, még kezdő újságíró koromban, amikor – egyebek közt rendőrségi tudósítóként – gyakran megfordultam a rend őreinek körében. Nos, a Székelyföldön mutatták be nekem társai egy kollégájukat, akit csak Semmi Gusztinak szólítottak. Ezt a nevét onnan nyerte el, hogy közúti rendőri vizsgája alkalmával megbüntette saját apját, aki nem a zebrán halad át. A pénzbüntetésről szóló jegyzőkönyvet átvéve az elhűlt papa csak ennyit tudott hápogni: de Guszti..., ám a jövendőbeli rendőr felelőssége tudatában ellentmondást nem tűrő hangon már rá is reccsent: Semmi Guszti!

Az esetnek gyorsan híre ment, a főnökség hivatalból dicséretben részesítette, fölfelé buktatta, a megfelelő fizetésemeléssel. Igaz, apja némileg haragudott rá a gyermeki háládatlanság miatt, a kollégái pedig attól féltek, hogy a „bezzeg-gyerek" cselekedete után fölötteseik majd elvárják tőlük, hogy ezek után valamennyien megbüntessék szüleiket.

A mi derék közrendőrünk ehhez hasonlatos módon, becsületesen tette a dolgát, és őszintén hitte, hogy senki sem állhat a törvény fölött. Még az eszeveszett sebességgel közeledő főnöke sem, akinek – ha már másért nem, de a közúti rendőrség helyettes parancsnokaként – a közlekedési szabályokat is be kell tartania.

A mi rendőrünk, ha úgy vesszük, az apjánál is nagyobb tekintéllyel és hatalommal mert ujjat húzni: a főnökével. Tudjuk, a parolisoknál a parancs az parancs, a parancs pedig valahogy imígyen szól: a hierarchia sérthetetlen, a beosztottnak kuss, a főnök igazában csak a nagyobb főnök kételkedhet.

Az egyszerű közrendőr, mint Andersen rendíthetetlen ólomkatonája, igazának tudatában szembe mert nézni mindenféle kihívással, a rajta kapott főnök esetleges bosszújával, hivatali packázásával.

Persze meg kell mondanunk a valót: a forgalmi vétségen tetten ért rendőrfőnök maga is példamutatóan viselkedett a derék közrendőrrel szemben. Mint mondotta, más főnökök minden valószínűség szerint ráncbaszedték volna a feljebbvalójával tiszteletlenül viselkedő, fölöttesét megbüntető, renitenskedő beosztottat.

A főnök azonban nem tett ilyesmit. Mivel azonban olyan rendőrt még világéletében nem látott, aki felettesét megbünteti, ezért – mitévő lehetett volna a képtelen helyzetben? – a közrendőrt egyszerűen elküldte a pszichológushoz. „Magatartásbeli zavarok" miatt.

Kimaradt?