Nem övezte különösebb érdeklődés az izraeli előrehozott parlamenti választásokat, mert lejátszottnak tűnt. Benjamin Netanjahu az ősszel, a Knesszet feloszlatásakor és az előrehozott választások kiírásakor még fényes győzelemre készülhetett. A keddi voksolás azonban bebizonyította, hogy a választás is olyan, mint bármely meccs – nem lehet eredményt hirdetni sípszó előtt. A labda kerek és gurul, mondják, a választó pedig kiszámíthatatlan. Netanjahu e közismert választói szeszélynek köszönhetően végül győzött, ám számára ez egy vereséggel felérő győzelem.

Az izraeli jobboldal karizmatikus figurája, megkérdőjelezhetetlen első számú vezetője önmagát hozta nehéz helyzetbe, mert egymással acsarkodó és versenyző balközép ellenfelei túl el voltak foglalva magukkal. Ám neki sikerült a tavaly ősszel prognosztizált 42-45 mandátumát 31-re letornáznia röpke néhány hét alatt.

Mert hogy mindezt csak önmagának köszönheti, abban még az izraeli jobboldali média sem kételkedik és nem is rejti véka alá. Netanjahu maga a Likud, ő volt a kampány arca, hangja, ő tematizálta a kampányt – és ő nem számolt azzal, hogy a választók belefáradhatnak az örökös harcba és konfrontációba, a nagyvilággal való dacolásba. A legnagyobb ellenzéki lap, a Háárecz azt írta, „Netanjahu tudta, hogy az izraelieket a gazdaság, a lakásköltségek és a haredik (ortodox zsidók) katonai szolgálat alóli kibújása érdekli, e témák helyett mégis az iráni fenyegetéssel, az "oszthatatlan Jeruzsálemmel" és a (zsidó)telepeken építendő házak ezreinek terveivel foglalkozott..... Ami a választókat nyugtalanította az az elszigeteltség, amelybe Netanjahu és Avigdor Liberman külügyminiszter vezette Izraelt. A választók jó kapcsolatokat akarnak a Barack Obama elnök vezette Egyesült Államokkal, nem pedig újabb lakásokat a telepeken és egy Irán elleni háború fenyegetését".

Persze az sem hozott különösebb jó pontokat számára, hogy míg kezdetben „csak" a koalíciós kényszer terelte egy kormányba a Liberman vezette szélsőjobbal, most már önként vállalt választási szövetséget a nagyvilág előtt szalonképtelen, hazájában is sokak által „kétes figurának" tartott Libermannal. A nagy összeborulás azonban csúnyán megtépázta a Likud hitelességét, a volt külügyér ellen indított korrupciós eljárás, amely bizony akkor is a levegőben lógott, amikor a szövetséget aláírták, végképp elsöpörte a reménybeli nagy győzelmet.

Az izraeliek kezdték saját bőrükön megérezni, mit is jelent a nemzetközi szimpátia és támogatottság megkopása. A csak azért sem engedünk a nemzetközi nyomásnak, a saját utunkat járjuk, csak a saját nemzeti érdekeinket tartjuk szem előtt retorika bizonyos rétegekben még mindig hódít, de egyre többen vannak azok, akik kezdenek belefáradni, s inkább visszatérnének az államalapító atyák meg a nemzetközi elismerésnek örvendő „nagyok": Jicák Rabin, Simon Peresz által kitaposott úthoz.

Magyar szemlélőként déjà vu érzésem támadt. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy az Izraelben balközépnek nevezett ellenzéki tábor is saját belső megosztottságának köszönhetően volt képtelen legyőzni a harmadik kormányfői mandátumára készülő Netanjahut, akkor meg már teljesen itthon kezdem érezni magam. Remélhetőleg a magyar politika is túllát saját kis homokozója korlátain, és képes tanulni mások hibájából.

Ha nem osztódással szaporodnak az utóbbi időben az izraeli balközép pártok, ha nem azon fáradoznak, hogy saját vezetőiket kompromittálják annak reményében, hogy majd ők léphetnek a helyükbe, ha legalább két nagy, a magyar gyökerekkel rendelkező „meglepetés", az egykori televíziós Jáir Lapid új pártja, a Jes Atid (Van jövő), valamint a régi nagy, a Munkapárt összefognak, mint tette azt Netanjahu és Liberman pártja, akkor most Lapid alapíthatna kormányt.

De van más tanulsága is számunkra ennek a választásnak, egy még közelebbi, még intőbb. Izraelben az arab lakosság részaránya 20 százalék, három pártra szakadt parlamenti képviseletük viszont együttesen éri el a 10 százalékot. E kisebbségi közösség választási hajlandósága ciklusról-ciklusra csökken, mert soraikban egyre divatosabb az „egyik kutya, másik eb" vezérelv, s mert vagy nem bíznak saját érdekérvényesítő képességükben, vagy úgy gondolják, hogy bármiféle kooperáció a zsidó pártokkal egyenlő a kollaborációval, a nemzetárulással. A zsidó lakosság átlagos részvételi aránya 65-70 százalékos, míg az araboké jó, ha eléri a 40 százalékot.

Pártjaik meg is tesznek mindent azért, hogy ez a bizonytalanság és passzivitás tovább éljen köreikben. Mindenekelőtt képtelenek összefogni egymással is és az együttműködésre hajlamos, a kérdés rendezése irányába nyitott zsidó pártokkal is. Szétdaraboltságukban marakodva, örökös ellenzéki pozíciójukban tetszelegve annyira eltávolodtak választóiktól, hogy már-már párhuzamos világokban élnek. Noha minden felmérés igazolja, hogy az izraeli arabok és az államhatárokon kívül élő palesztinok között elég mély a választóvonal, az arab pártok beletemetkeztek a palesztin központúságba, valamiféle képzeletbeli, zsidómentes Nagy Palesztina oltárán áldozzák fel választóik jelenét és jövőjét.

Az örökös ellenzékiség lehetővé teszi a hangos és nemzetiszínű tiltakozást, viszont annál kevésbé a kitűzött célok valóra váltását. Talán maguk, az arab pártok prominensei is tudják, hogy nem a nemzeti célok feladása lenne, ha elfogadnák a valóságot, s izraeli állampolgárként részt vállalnának az ország mindennapi gondjainak, így a kisebbségi kérdésnek a rendezésében is.

Jelenlétükkel segítenék, segíthetnék és ösztönözhetnék, mondhatni kényszeríthetnék a békefolyamat előrehaladását, a reális cél, a kétállamos megoldás megvalósítását.

Az izraeli választási rendszer, amely talán a demokratikus világ legreprezentatívabb választási rendszere, még segítené is ebben őket. A zsidó államban ugyanis kizárólag listás választás létezik, példátlanul alacsony, 2 százalékos választási küszöbbel, ami állandó koalíciós kényszert is szül. De mindaddig, míg ők nem kapcsolódnak be, addig a kormány kénytelen olyan pártokra támaszkodni, amelyek maguk is csak nagy, lehetőleg arabmentes Izraelben gondolkodnak.

Minél erősebb az együttműködés elutasítása a kisebbségi képviseletek részéről, annál nagyobb a letargia, az „úgysem tehetünk semmit" érzésének elhatalmasodása a közösségben, a választási passzivitás fokozódása pedig megállíthatatlan. Nem tudom, mire számítanak az arab kisebbségi politikusok, de saját tapasztalatunkból mi tudjuk, hogy egy – bármilyen nemzetiségű – többség önmagától, sőt nemzetközi nyomásra sem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy helyettünk megoldja minden problémánkat.

Hogy kinek mi a legnagyobb probléma, az persze viszonylagos és helyzetfüggő. De engem elfogott az irigység, amikor rádöbbentem, hogy Izraelben két hivatalos nyelv van, a héber és az arab, még a választócédulák is kötelezően kétnyelvűek és minden párt betűjelét kötelező mindkét hivatalos nyelven feltüntetni. Hirtelen elképzeltem a Nagy-Románia Párt magyar nyelvű szavazólapjait...