Eddig sem volt túl nagy a világ, de a Brexittel és a kissé bumfordi Trump győzelmével, egyenesen beköltözött a lakásunkba. Már reggel is annak függvényében húztam sapkát vagy kesztyűt, hogy az épp beiktatásra váró elnök mit bumfordiskodott Twitteren, mit gondol az éghajlatváltozásról, a pisiszexről vagy az oroszok kibertámadásairól százvalahány karakterben. Nem ilyennek képzeltem én sem a rendet, sem a megfontolt politikus fantomképét, de hát ez van, ha lázad a tömeg, akkor többnyire nem a kifinomult ízlés diadalmaskodik. És ezt csak súlyosbítja, hogy az úgynevezett elit sem jeleskedett igazán vállalható alternatívák felmutatásában, hiszen Hillary Clinton vagy az EU népszerűsítése Angliában is pont annyira volt életszerű, mint egy-egy Győzike epizód a kertévében.

Obama tehát leköszön, s ha hinni lehet az adatoknak, akkor egy jóval polarizáltabb és bizalomvesztettebb országot hagy maga mögött, mint amilyen korábban volt. Részben ennek érett gyümölcse maga Trump is, és csak részben vigasztaló, hogy közben sikerült legalizálni a füvezést. (Jó, az azonos neműek házassága is élhetőbbé tette Amerikát.) A megosztottságról és az elvesztett bizalomról mi, magyarok is sokat mesélhetnénk, de ebben legalább az az előny, hogy rendszerint az ország egyik harmada fosztja ki a másik harmadot, a belgák meg közben azt sem tudják, hogy hova álljanak. A választás nálunk lassan azt jelenti, hogy ki lophat fesztelenül négy évig, hogy veszti el közpénz jellegét minden, amihez csak politikus nyúl szeretőn és baráti alapítványon keresztül. Ez egyben biztonságot is ad, miheztartást, senkit sem fosztanak ki váratlanul, ha sikerül ezt tökélyre fejleszteni, akkor a legközelebbi fordulat után a hoppon maradt harmad már önként utalja át a megtakarításait a győzteseknek. A belgák meg… azok meg lassan felkerekednek Belgium felé.

Sok ismerősöm, barátom mondja, hogy veszélyesebb lesz a világ Trump beiktatása után, és nem arra gondolnak, hogy az adatok alapján az elmúlt év volt a legmelegebb az emberiség történetében. Vagyis, hogy a csapás nem a természet felől jön, hanem a gőg, a kivagyiság és az otrombaság irányából. Hogy Trump lesz az a bizonyos csizma az asztalon, ami végképp felborítja az eddigi békés étkezés lomha eleganciáját. Mások viszont azt mondják, hogy mindezt nem lehet megcselekedni úriemberek között, akik tudnak késsel-villával enni, hogy egyetlen elnök sem lehet olyan karizmatikus, hogy megszüntesse a fékek és ellensúlyok precíz rendszerét. A rendszer majd a kellő pillanatban ellenáll.

Az illiberalizmus végül önfarkába harap, csak addig épp belepusztulunk.

Őszintén: én tartok a karizmatikus vezetőktől. A vízióktól, a nagy hangtól és széles gesztusoktól. A semmitmondó, de annál hangosabb beszédektől. A minden önkritikát mellőző magabiztosságtól. A ház végébe épített stadionoktól, meg attól, hogy valaki úgy bánik a nőkkel, mint a darab szarral, és ezt még büszkén terjeszti is. Ahogy öregszem egyre jobban tetszenek a szürke hivatalnokok, akik teszik a dolgukat észrevétlen. És nem lesznek sokkal gazdagabbak a ciklus végén sem, mint ahogy elkezdték. Mondjuk, együtt híznak és gyarapodnak az országgal. És nincs gázszerelő haverjuk.

Más világ jön, ezt az állítást bizton meg lehet kockáztatni, mert egyrészt nem jelent semmit, másrészt valóban kicsit kiszámíthatatlanabb, kicsit rázósabb és színesebb lesz minden, amelyben minden hebehurgyaság megkéri majd a maga árát.  Bár az is könnyen lehet, hogy végül Donald is Ronald felé veszi az útját, vagyis nem pisztolyhős lesz belőle, hanem ha nem is szerethető, de egészen tűrhető kis elnök. Levedli a hülyeség maszkját és előveszi reálpolitikusi énjét. Ki- és megbékül a világgal. Talán még az éghajlatváltozásról is elhiszi, hogy az nem a tudósok favicce.

Mi meg visszatérünk a rendes ügymenethez, amikor senki és semmi nem lesz fontosabb magunknál. És a fülünk botját se mozdítjuk a külvilág híreire.

Fotó: donaldtrumpcampaign.net