Ha abból indulnánk ki, hogy általában a parlamenti választásokon győztes párt elnöke, jelöltje szinte automatikusan kormányfővé válik, akkor Liviu Dragnea „kellene” hogy legyen Románia következő miniszterelnöke. Ha arra gondolunk, hogy törvény tiltja olyan politikusok kormánytagságát, akik ellen terhelő bírósági ítéletek születtek és vannak érvényben, akkor Liviu Dragnea még tárcavezető sem lehet, nemhogy miniszterelnök. Ha arra gondolunk, hogy a vonatkozó törvény alkotmányossága erősen aggályos, és megóvható, akkor Liviu Dragnea mégis reménykedhetne. Ha arra gondolunk, hogy kijelentéséhez híven Klaus Iohannis államelnök még az óvás sikere esetén sem nevezné ki Liviu Dragneát, akkor felmerülne, hogy utóbbi feszíthetné a húrt, az óhatatlanul előálló zűrzavarból, politikai válságból pártja elvben többet profitálna: a kép az lenne, hogy a választásokon magabiztosan győztes pártot gáncsolja a régen hiteltelenné és népszerűtlenné vált államelnök, valamint a „rendszer”, amin Romániában a korrupcióellenes ügyészség, általánosabban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok „szörnyszövetségét” értik... (Mellesleg eléggé konstruált szaga volt/van Dragnea elítélésének is, egy olyan ügyben, amelynél összehasonlíthatatlanul súlyosabbak mellett ügyészek, bírák és titkosszolgák úgy elmentek, mint őrbódé mellett az éjjeli gyors.) Ha arra gondolunk, hogy az országnak nem érdeke a politikai válság, a kormány és a parlament érdemi munkájának (költségvetés!) elodázása, és nyilvánvalóan vannak külső „tényezők” is, akik erre figyelmeztetnek, akkor rájöhetünk, hogy a szociáldemokraták nem fogják megkockáztatni az óvásos változatot, Liviu Dragnea jelölését.

Nagyjából ez volt a kép a múlt hét közepén. Aztán kiderült, hogy „Dragnea helyett” megvan az új miniszterelnök-jelölt egy viszonylag új arc (interfész) személyében... De kiderült az is, hogy mire alapozta a jobboldal, hogy a nyilvánvaló választási bukás ellenére sem mond le róla, hogy maga alakítson kormányt: arra, hogy Liviu Dragnea pártelnök rovott múltja miatt nemhogy miniszter(elnök), de még képviselő sem lehet. (A házelnökségről nem is beszélve.) Persze az illető törvényt – nota bene – eddig hasonló helyzetekben valahogy mindig elfelejtették akár említeni is, s tulajdonképpen most is a parlament dönti el szavazással a képviselői mandátumok igazolását, ahol a többség adott, de nem egyszer láthattuk, hogy Romániában a szabályok alkotó alkalmazása előtt nincs akadály.

Lám, mit tesz, ha politikailag valakivel sikerül elbánni! Közben az előző államelnök, akiről semmilyen ítéletet nem mondtak ki elindított és leállított, elhalasztott és eltussolt, de legtöbbnyire egyszerűen elnézett ügyeiben, szép kis immunitásra tett szert újdon parlamenti tagságánál fogva, a nagy különóraadó és ingatlanokkal seftelő jelenlegi államfő pedig egyenesen érinthetetlenséget... A három embernek a korrupcióját és annak következményeit összehasonlítva előttünk áll teljes díszében a román politika, demokrácia és jogállamiság.

Túl azon a mély filozófiai felvetésen, hogy most akkor ki is kavarja a húrt és feszíti a fecalia iacta est-et, és hogy kinek is érdeke/nem érdeke a politikai válság, kancelláriákban és kommentárokban egyaránt felmerül az egyszerű kérdés: mi lesz?

Jöhetnek újabb kombinációk! Egyfelől ott van a választás nyomán a parlamenti többség egy konkrét kormányprogrammal, amelynek főbb szociális elemeit már ismerjük. Másfelől ott van az ellenzék, az öszvér „történelmi” párttal, amely fele annyi szavazatot sem szerzett, mint a győztes, meg egy proteszt-alakulattal, amelynek nulla politikai és kormányzási tapasztalata van. Ez a két entitás azonban együtt nem ér annyit, mint a két játékos államelnök, akik végre egymásra találhatnak, mint egy szívbemarkoló románcban. Ha ők, a titkosszolgálatok és manipulációk segítségével csúcsra került sebezhetetlen ármányosok sem képesek megmásítani a népakaratot (ahogy annyiszor sikerült nekik) – ráadásul miután a „binom” megtette a magáét –, akkor senkinek!

Közben persze kombinál a kormánytöbbség is. Liviu Dragnea olyan pompázatos ígéreteket fejelt kapura a kormány nevében, hogy a jónép elalélt; Călin Popescu Tăriceanu, aki előreláthatólag továábra is szenátusi elnök, tehát az ország második embere lesz (bizonyos körülmények között első) buzgón magyarázza a helyzetet. Ami azonban a legfontosabb: a vezető kormánypárt bizottságot hoz létre saját kebelében, amelynek állandó feladata „ellenőrizni a kormány munkáját”. Értik, ugye? Ha az államelnök elfogadja az első javaslatot a miniszterelnöki tisztség betöltésére, jó. Ha visszautasítja, jön a következő jelölt – és végül teljesen mindegy, hogy kit bíz meg a többség soraiból kormányalakítással, az illető mindenképpen egy olyan pártkatona lesz, akit a PSD irányít és ellenőriz. Azaz, a dolgok jelenlegi állása szerint, az említett bizottság élén és nevében mégiscsak Liviu Dragnea fogja kezében tartani a kormánybotot (hacsak ki nem rúgják-rúgatják a pártjából is, vagy perújrafelvétel nyomán három nap alatt nem módosítják az ítéletét életfogytiglanra).

Ez a pártbizottságosdi amúgy nem eredeti találmány, a rendszerváltozás után ugyanilyen választmány „felügyelte” a pénzügyi szakemberből lett harmadik kormányfő, Nicolae Văcăroiu tevékenységét. A Boc-kormányok idején, mint tudjuk, a „felügyelet” gyakorlatilag egyszemélyes volt, és vezényszavak formájában történt. Az egyszemély egyszer, szadizmusának nem tudván ellenállni, a névtelen minielnök helyett maga jelentette be a senki által nem kért és semmi által nem indokolt mértékű megszorításokra vonatkozó döntését.

Ami az RMDSZ-t illeti, nem változtattam meg a véleményemet, és mintha ez látszik körvonalazódni a mindenféle kombinációk közepette is, legalábbis tegnapelőtt, amikor e sorok születtek, úgy nézett ki. Arról lehet szó nagy valószínűséggel, hogy – miután egymás szavazói körében nem túl népszerűek – a PSD és az RMDSZ legfeljebb parlamenti együttműködést alakít ki. A PSD számára előnyös, mert nem kell tárcákat, kormánytisztségeket átengednie, a román demokrácia szempontjából előnyös, mert ha a PSD-ALDE szövetség kiegészülne (az összes) kisebbségekkel, még létrejöhetne egy olyan stabil kétharmados többség, aminek „lehetőségeiről” és akcióiról fogalmat alkothattunk más országok példáján.

Az RMDSZ, ha már nem a mérleg nyelve, legalább maga döntheti el, hogy egy ilyen együttműködés számára előnyös-e vagy sem, mikor az, és mikor nem az. Egy olyan konstrukció, amely 2000 és 2004 között működött, amikor az RMDSZ a parlamentben éves megállapodások, úgynevezett protokollumok alapján támogatta Adrian Năstase amúgy kisebbségi kormányát, nem kötelezi el egyik felet sem alkalmi kompromisszumokra. Ne feledjük, hogy az említett periódusban az RMDSZ a legtöbbet érte el a kisebbségi jogok, az anyanyelvhasználat stb. terén (emblematikus példa rá az aradi Szabadság szobor kiszabadítása és felállítása), azóta keveset, és jóideje semmit. A minimális cél számára most a visszarendeződés megállítása, a jogállamiság megerősítése. Az önkormányzati és a parlamenti választások nyomán megerősödve maga is jobban kombinálhat a közösség reális érdekei mentén.

Fotó: ziarpiatraneamt.ro