Idestova nyolcvan éve, a budapesti Láthatár című folyóirat 1937/2. számában közölte Makkai Sándor – Nem lehet címmel – meghatározó esszéjét, amelyben a püspök székéről lemondva és Erdélyből távozva összefoglalta nézeteit a kisebbségi lét paradigmáiról és ellentmondásairól, közösségünk helyzetéről és jövőjéről. Sorsdöntő helyzetben mondanánk – de hát az erdélyi magyarság mikor nem volt sorsdöntő helyzetben történelme során? Hiszen például jóideje minden választási kampányban azt halljuk-mondjuk, hogy a tét óriási, nagyobb, mint valaha – és ez mindannyiszor igaz is!

Idézhetnénk a Nem lehet-ből bőven áthallásos, akár a mai helyzetünkre pontosan ráillő észleleteket, attól kezdve, hogy „... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi ’kategóriát’ tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek”, azon keresztül, hogy „... minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét,” addig elmenően, hogy „... minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni [...] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak.” Nem lenne puszta negativizmus. Egyáltalán nem véletlen, hogy a „lehetetlenségnek” ezek az elemei az idei romániai választási kampányokban is felmerültek különböző fórumokon, vezetőink, jelöltjeink beszédeiben. Ámde immár más regiszterben is: nem csupán a helyzet fatális voltára, hanem a közösségünkre leselkedő veszélyek, fenyegető folyamatok megelőzésére, kivédésére összpontosítva. Amihez megvan, igenis megvan az alap!

Az alap pedig éppen a közösségünk felelősségtudata, „önösszeszedése” a fontos pillanatokban, ami a Kárpát-medencében példa nélkül álló erős érdekképviseletet termelt ki és tartott fenn, juttatott meghatározó szerephez az országos politikában (parlamentben, kormányban) és a helyi önkormányzatokban, utóbbiakban éppen idén érve el az egyik legjobb képviseleti eredményt. Alap az a kiterjedt romániai magyar intézményrendszer is, a civil, a gazdasági, kulturális, oktatási szférában, amelynek működésére hajlamosak vagyunk csak akkor felfigyelni, amikor valamilyen zavar adódik, de amely jóformán egész mindennapi tevékenységünk, életünk keretét meghatározza.

Nem önmagában való érték, de azért kiemelkedő történelmi érdeme a közösségünknek: azok a képviseleti sikerek, amilyenekkel egyik külhoni magyar kisebbség sem dicsekedhet – kezdve a kereken húsz évvel ezelőtti első államelnök-jelöléstől, az első kormányra kerülésen, az első miniszterelnök-helyettességen keresztül a FUEN-elnökségig; a konkrétumk szintjén pedig a kivívott jogainkig (anyanyelvhasználat stb.), a visszaszolgáltatásokig, a kiváló munkáig a kormányban, a dekoncentrált intézményekben, valamint sok más parlamenti és önkormányzati, közös és egyéni siker, ami megerősítette, hogy a romániai magyarság, érdekvédelmi szervezetünk emberei a legmagasabb szinten versenyképesek, és természetes helyük van a romániai intézményrendszer legmagasabb szintjein.

A választások tétjét természetese meghatározzák a korszellem és a világ forrongásai, tendenciái is, amelyek elkerülhetetlenül hatnak ránk is, és nem nagyon van időnk, módunk és esélyünk „védekezni” ellenük.

Kérdés formájában: vajon miként hatnak a romániai választásokra az utóbbi sorsdöntő választások, népszavazások (amerikai, ausztriai elnökválasztás, nagy-britanniai, magyarországi, olaszországi népszavazás), amelyek jellemzője az idegenellenesség, a gyűlöletbeszéd, az agresszív populizmus felerősödése, helyenként a „politikai korrektség” fölötti győzelme volt.

Kérdés az is, hogy az Európai Unió törékeny egységét sikerül-e megbontaniuk a széthúzó erőknek, a világ legnagyobb kereskedelmi piaca fenn tudja-e tartani fejlődését, geopolitikai egyensúlyát a kiszámíthatatlanná vált amerikai külpolitika körülményei között…

Kérdés, hogy a társadalmi megosztottság és polarizáció, a politikai radikalizálódás közepette a nacionalista nemzetállami tendenciák (amelyek nem csak Romániában érzékelhetőek) nem lehetetlenítik-e el a kisebbségi jogvédő és -érvényesítő törekvéseket. (Lassan sajnos mindez talán nem is kérdés.) Ahol az emberi jogok liberális huncutságnak számítanak, az egység parancsa álságos politikai korrektségnek, ahol a demokrácia a politikai többség fékek és egyensúlyok nélküli túlhatalmát jelenti, ott a kisebbségeket – mindenféle kisebbséget – előbb-utóbb bedarálják, képviseletük ellehetetlenedik.

Kérdés, hogy a román egyesülés századik évfordulójának távlata hogyan hat a választásokra, különösen pedig a nyomukban felálló kormányra. A hangulatban mintha az volna benne, hogy – tekintettel arra is, hogy Románia 2019-ben, amely uniós választási év, az EU soros elnöke lesz – valami nagy nemzeti összefogás készül, ami egyfajta egységkormányt sejtet. Ilyen körülmények között milyen súlya és szerepe lehet az RMDSZ-nek?

Kérdés, hogy az RMDSZ-ben bekövetkezett változások (amelyeket egyesek „az elmúlt évtizedekben elkövetett nagy hibák kijavításaként” értelmeznek, miután a visszarendeződés és a jogfosztottságunk éppen ebben az időszakban, 2012 óta fokozódtak fel), jelesen a belső pluralizmus felszámolása és szervezetünk egyértelmű jobbratolódása mennyiben segíti az összefogást és a szavazói támogatást.

Kérdés, hogy a kampányban az ígéretek mennyire „értek célba”. Derűsen statisztikáztam: számos kortesbeszéd hemzsegett a „kell!”-ektől és egyéb parancsszavaktól. Persze az ilyesmi is hatásos lehet, de azért azzal számolnunk kellene, hogy bár a mentalitásokat meg kell változtatni, az oktatást, az egészségügyet és úgy nagyjából mindent meg kell reformálni Romániában – ehhez kell egy kis idő, talán még egy vagy két teljes képviselői mandátum is kevés, még ha különben minden körüolmény adott lenne is.

Kérdés, hogy elérhetünk-e előrelépést a terveinkben, elképzeléseinkben a „románok” nélkül, ideértve a politikai és a civil szférát, a társadalmi támogatást. Kötve hiszem. Különösen fontos lenne az együttműködés például akkor, amikor a román mentalitást akarjuk megváltoztatni. Én értem, hogy az idei kampányt harciasra, a vagylagosságok kiélezésére (Bukarest/Erdély, jogtiprások, visszaélések, sérelmek/ellenállás) kellett venni, de akkor is tudnunk kell, hogy a „román elem” nélkül sem az autonómia nem megy, sem az, hogy „Kolozsvárra járunk a parlamentbe”, nem beszélve általában a biztonságban, együttműködésben végzett munkáról.

Persze mindezek a kérdések nem oldódnak fel vagy meg a választásokkal, jó részük tőlünk független, nem általunk, hanem csak velünk történnek meg a dolgok. De van, ami rajtunk múlik, ami a saját felelősségünk egyénként és közösségként. Elsősorban tudatosítanunk kell, hogy az RMDSZ erős parlamenti képviseletének gyakorlatilag nincs érvényes alternatívája. (A segélyküszöb-változat jó arra, hogy ne maradjunk ki teljesen, tehát a tragédia elkerülésére – külön dicséret azoknak, akik ezt a román törvényhozáson keresztülvitték!) Gondoljunk arra például, hogy milyen fontos a minél több képviselő abból a szempontból, hogy az új parlament – hálistennek! – kisebb létszámú lesz, miközben a szakbizottságok száma nem csökken, márpedig – bár nem a közönség szeme előtt – a törvényhozásban az érdemi munka fontos része ott folyik, elengedhetetlen tehát, hogy mindenhová jusson jól felkészült, az illető területen jártas képviselő.

Olvashattunk mindenféle színvonalú és indítékú, pró és kontra érveléseket a „miért is szavazzak az RMDSZ-re?” kérdés kapcsán. A dilemma jogos. E fölött a jegyzet fölött a Nyilatkozatok tükrében című összeállítás tartalmaz hiteles szempontokat. Úgy fogalmaznám meg a lényegüket, hogy: a személyes, szubjektív megfontolásokon túllépve vegyük figyelembe azt, ami a hazai magyarság jövője szempontából a legfontosabb. Ezért a dilemmák feloldása és a dialektika jegyében egy olyan gondolatmenetet idézek befejezésül, amelynek megfogalmazója az RMDSZ kritikusaként közismert. Kifogásaival nem mind értek egyet (főleg olyan szempontból, hogy azok a választóink többségének szemében is az RMDSZ ellen szólnának), de a végkövetkeztetése bennem is jóideje megfogalmazódott.

Arról van szó, hogy a kellő képviselet biztosítása nélkül fennáll „a teljes erdélyi magyar intézményrendszer összeomlásának a kockázata”. Gondoljunk arra, mi lesz az RMDSZ által osztott normatív támogatásból élő országos szervezetekkel (amilyen az EMKE vagy az EME), az RMDSZ által kijelölt tanfelügyelőkkel és az RMDSZ-esek által vezetett vagy befolyásolt önkormányzatoktól függő iskolákkal, az RMDSZ-es megyei tanácsosoktól, elnököktől, alelnököktől függő megyei kulturális intézményekkel, az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetve szétosztott pénzből élő erdélyi magyar sajtóval, az RMDSZ politikai lobbijától függő állami magyar egyetemi oktatással, a Communitas-ösztöndíjakkal, a könyvkiadásal – bármivel, ami „erdélyi magyar identitásfenntartás”.

Makkai Sándor Nem lehet-je fölött a vita azóta is folyik, néha fel-fellángol. A körülmények ma teljesen másak, a dilemma azonban érvényes maradt. És érvényes annak „transzlogikus” feloldása is, ami Reményik Sándor nevéhez fűződik: lehet, mert kell!

Fotó: tubgit.com