Bár úgy érzem, többek véleményét tolmácsolom, mégsem hiszem azt, hogy én lennék a többség/kisebbség szószója, maradok tehát a saját véleményemnél.

Szóval olvasom, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere azt a javaslatot terjesztette elő – remélhetőleg elutasításra, nem fogadásra talál, meg nem hallatik–, hogy ha a magyar iskolák továbbra is ki lennének téve támadásnak, elsorvasztásnak, bezárásának, ellehetetlenítésnek (továbbra is így lesz, jegyzem meg bölcs rezignációval ismerve a hazai demokrácia kezdeményezőkészségét és cselekvőképességét), akkor valamennyi RMDSZ-es polgármester/ választott magyar polgármester, pártállástól függtelenül mondjon le.

Jujj de meg fog rettenni a romániai eredeti kisebbségbarátságot rosszul tűrő nacionál-demokrácia! Ide hallik majd a foga vacogása. Kétségbesetten fogja tördelmi történelmileg is demokrata kezeit, sápítozni fog a magyar-hiányérzettől, elájul, a gyulafehérvári ígéretek porába hanyatlik vagy legjobb esetben térden csúszkálva fog könyörögni a választott magyar (-ajkú/-szívű/-tudatú) polgármestereknek, hogy lécci-lécci-lécci, ne tegyétek, mert akkor hogy néz ki az eredeti és ősi, mindig is tiszteletben tartott eukomfortos együttélési modell, amiből a világ tanulni akart, fog, ami már eddig is példaértékű volt...

Hát nem. A nem várt ajándékot, a magyar meglepetést szívesen fogja venni a hatalom, tapsikolni fog örömében a kovásznai pátriárcha meg a hargitai megyei üldözöttek érseki helynöke, a prefektusok kormánypárti szíve hevesebben fog dobogni, vér- és hőhullám tölti el kebelüket – és azonnal átveszik a hatalmat, még formai tiszteletkörökre sem kell gondolniuk, hiszen a választott magyar városelsők szívességből önként és imádkozva álltak félre. Politikushoz méltatlan engedékenységgel. Rövidlátással.

Hol van az alku, hol van a tárgyalás, hol van kérvényezés, a tiltakozás, a tüntetések ereje, a kormány folyamtos nyomás alatt tartása, horribile dictu a polgári engedetelenség?

Ha csak templomokba vonulnak, könyörögve a Seregek Urának, hogy segítsen nekik, akkor bizony sokáig kell várni. Ez a tehetetlenség és a félelem jele. Pedig demokratának lenni, mondta Bibó István (sokszor és sokan idézték, de úgy tűnik hiába), annyi mint nem félni. Ilyen templombavonulás már a tatárjárás idején sem segített, ugyanis a tatárok istene nem tudott magyarul, románul, németül, csak kegyetlenül. Meg sem hallgatta a könyörgést. Csík vagy Gyergyó népe a középkorban felkészült, ellenállt aktívan is a tatárbetöréseknek. Vállalta kockázatot. Hiszen a léte forgott kockán.

Az iskolák elvegyítése, kifullasztása által a magyar műveltség, identitástudat fenyegettetik. (De ezt mindenki tudja, éppen azért cselekszenek így azok, akik magukat európai demokratáknak és nemzetféltő inteleráns honvédőknek nevezik.)

A két világháború közötti gyakorlat is visszatérhet, nem kell sok hozzá, hogy valamelyik liberálisan szociál-nagyromboló-honmentő javasolja az új parlamentnek: ha lemond a polgármester, el lehet húzni-halogatni az új választások idejét, a polgármesteri szék betöltését az interimat (ideiglenesség) bevezetésével. Mind a parasztpártiak, mind a a nemzeti liberálisok, mind a kisebb román kormányzatok bővel éltek vele: kormánymegbízottat neveztek ki, lehetőleg a helyi önkörmányzatok halálos ellenségét, területidegent, fővárosi jó havert, román szakkifejezéssel szólva „unul de-al nostru” (a mi kutyánk kölykit), aki aztán szinte korlátlan ideig és korlátlanul regnált, amíg az őt delegáló kormány meg nem bukott.

Akkor szerveztek egy választást, ami előtt az önkormányzat újabb esküdt ellensége, területidegen főnököcske, fővárosi protekciós jóbarát, kaszinóhaver vette kezébe a renitens törvényhatóságot. A helyreállított balkáni rend rövid ideig döcögött, ezért ismét eljött az ad interim ügyvivő regnálásának ideje.

Ha tehát a kollektív lemondás vagy önfeladás mellett döntenek a városatyák, gondolják meg, miféle perspektíva tárul fel előttük a maga szépségében és izgalmas jogtalanságában.

Én idejében (?!) szóltam...

Fotó: weradio.ro