Kétharmad mint kétharmad, mondhatnánk a jelenlegi parlamenti képletet tekintve – de hol van az ellenzék? Ki ma a politikai ellenzék Romániában? Demokratikus szerepe, szavahallatása ugyanis hatványozottan fontos lenne a kormányoldal olyan nyomasztó túlsúlya esetén, mint most, miután a szavazók a nyári referendum „sikertelensége” miatt decemberben félreérthetetlenné tették a helyzetet, az államelnöknek pedig legfeljebb múltja van, a májával nagy bajok vannak, s a holnapjával még inkább.

A rovarirtószer nevű populista gyülevész társaságot nemhogy ellenzéknek, de alakulatnak vagy csoportnak sem nagyon lehet nevezni, annyira ködös maga s arc nélküliek a tagjai; különben is, várhatóan felszívódik ide-oda, ahova tud, különösen ha névadójukat, a fogatlan prókátort is utoléri a törvény keze. (Mint azokat, akik diverzióból kitalálták és a parlamentbe juttatták a tévé-csatornatöltelékeket.)

Különben némi kajánsággal elvégezhetnénk egy gondolatkísérletet – ahogyan mondjuk a választási kampány idején az EMNP-s jelöltekkel is elvégezhettük volna –, és valamelyik ilyen populistát megkérdezhetnénk, hogy mi is a programja, mi annak a lényege. Utána nevethetnénk és sírhatnánk a válaszokon.

A magyartól eltérő nemzeti kisebbségek csoportja legritkábban veszi fel az ellenzék szerepét, most is közelebb áll a balliberális többséghez, pusztán a demokrácia látszatáért nem fog széllel szemben viselkedni.

Az RMDSZ is – ez a múlt tapasztalata, s most még inkább így van – kevésbé „klasszikus” ellenzék, mint inkább politikai érdek alapú közvetítő a kormányoldal és az ellenzék között, még olyankor is, amikor kormányon van. Emlékezetes, hogy a Boc-kormányok korában is (amelyek egyikét sikeresen meg is buktatta!) több nagy téma megítélésében közelebb állt az ellenzék elképzeléseihez, mint a mindent uraló és mindenkit egyszemélyben képviselő államelnök fantazmagóriáihoz; most pedig ugyanez a helyzet az USL és az RMDSZ programjával, sok mindenben hasonlít.

Ráadásul, ha igaz, kis híján kormányra is kerültek a magyarok, és tekintve a hazai politika viszolygását a stabilitástól, még akár kormányra is kerülhetnek, ha igaz. Úgyhogy ideológiai, doktrináris szempontból az RMDSZ ellenzéki szerepének elemzésétől is eltekinthetünk, ami persze nem azt jelenti, hogy a kormányoldallal folyó állandó párbeszéde, az annak során kifejtett álláspontjai, s különösen a lehetőségei ne érdemelnének figyelmet.

Maradt – szinte eltűnt, de maradt – a PDL és (nyomokban) a köréje szerveződött jobboldali választási szövetség néhány járulékos kedvezményezettje.

A PDL nagyon gyenge választási eredményt ért el, de még ennél is lehetett volna rosszabb. Intellektuálisan ugyanaz a – legengedékenyebben is – alig közepesnek nevezhető, az elmúlt évek megszorításainak következményeit nyögő, széthúzó, inkoherens társaság. Az államfőnek egyetlen húzása sem vált be a tetszhalott felébresztésére. Mihai Răzvan Ungureanu kinevezése miniszterelnökké még felcsillantotta a reményt, de az államelnök magatartása a kormány bukása után, a felfüggesztés, majd a kampány során, és nem utolsó sorban a „külföld kiállása” mellette annyira felháborította a választókat, hogy a „nagy játékos” fő okává vált a PDL gyászos szereplésének.

A másfél évvel ezelőtt még magabiztos, arrogáns nagy kormánypárt mondhatni molekuláira esett szét, a vereséget nemhogy feldolgozni, de kielemezni sem volt képes (ki kellene mondani a nagy igazságot a király csupaszságáról, s nem megy – bár egyesek már próbálgatják), gyakorlatilag igazi vezetőség nélkül maradt.

Vasile Blaga rendes ember, de annyi karizmája van, mint egy kucsmának. Elena Udrea is az élre tör, de személye irritál, inkább negatív indulatokat vált ki a tagságban, mint támogató rokonszenvet. Emil Bocnak egész egyszerűen hiányzik a helyzettudatot kiválasztó szerve. Az idősebb, önállóbb tagok (Theodor Stolojan, Adriean Videanu, Radu Berceanu stb.) más feltételek közt, nem a mindennapi aktivitásban keresik a túlélés lehetőségeit, a fiatalabb, kritikusabb, értelmiségibb tagok (Cristian Preda, Sever Voinescu, Teodor Paleologu...) sehogy sem jönnek ki az idősebbekkel (Cezar Preda, Gheorghe Flutur, Mircea Toader...) – persze nem lehet és nem is érdemes mindenkit felsorolni az egykori „nagyságok” közül.

A legnagyobb nagy kormánypártból legnagyobb kis ellenzéki párttá váló PDL-ben mindennaposak a civakodások, aki az ilyesmiben kedvét leli, elcsámcsoghat rajtuk, de sehol egy jobb gondolat, sehol legalább a kísérlet az önvizsgálatra és a helyzeten való felülemelkedésre, és sehol a kormánypárt érvényes kritikája. (Legutóbb Stolojan bírálta az új állami költségvetést, megörültünk neki, legjobban az tetszett, hogy ez a Ponta-féle büdzsé a balliberális kleptokráciának kedvez – tudvalévő, hogy Stolojannak soha semmi köze nem volt állami, költségvetési pénzekhez...) Érvényes és felkészült demokrata liberális Andreea Paul (volt Vass) képviselő, aki – saját szavai szerint – a Victor Ponta kiértékelésénél „objektívebb változatot” mutatott be az ország gazdasági helyzetéről, ám a hölgy, bár alelnöke a pártnak, politikailag nem tartozik a meghatározó emberei közé.

A hiteles líder keresése a PDL-ben érdekes módon felvetette az államelnök-jelölt kérdését. Több-kevesebb komolysággal három név merült fel: Mihai Răzvan Ungureanu, Monica Macovei, Emil Boc. Utóbbi annyira rossz vicc, hogy képtelenek vagyunk teret és időt szánni rá. Monica Macovei az államelnökkel együtt valószínűleg a legtöbb kárt okozta ennek az országnak, az ördögi páros nem úszhatja meg sem a viselt dolgaik felszínre kerülését, sem a felelősségrevonást.

Maradt – nagy nehezen, úgyszólván egyedüli elfogadhatóként, de maradt – Mihai Răzvan Ungureanu. A (rövid ideig) volt miniszterelnök intellektuálisan megfelel, nyugati elfogadottsága kiváló, nem tudom, dicséret vagy sem számára, de véleményem szerint inkább való állam-, mint kormányfőnek. Ha akadályozhatja valami, az nem a külföldi hírszolgálat élén eltöltött idő (elvégre lett már kémfőnökből elnök az Egyesült Államokban is), hanem saját messianisztikus szerepfelfogása, már-már beteges, biblikus küldetéstudata, miszerint ő fogja megmenteni: újraegyesíteni és felemelni a romániai jobboldalt, az egész nemzetet. Érthető, hogy ilyen küldetéstudat mellett MRU rossznéven vesz minden halasztást a tekintetben, hogy a feltámasztandó jobboldal, jelesen a PDL még nem kérte fel őt az államelnök-jelöltségre.

Márpedig nem kérte fel, annyira nem, hogy kevés olyan téma van Vasile Blaga és Cristian Preda pártjában, amelyet illetően a régi gárda tagjai és a mohó fiatal farkasok annyira egyetértenének, mint MRU bírálata. Berceanu nyilatkozta: „Ki ez a MRU? Szinte senki. Holmi ’Traian Băsescu’-k ott a PDL-ben.” A kérdésben érdekes az utalás az államelnökre, aki „holmivá” degradálódott. Ez a minősítés annál érdekesebb, mivel – miután elszenvedett egy éles támadást az elnöki kedvenc, Elena Udrea részéről – maga MRU is eléggé határozottan elhatárolódott az idézett férfiútól: szerinte az államelnök nem alkalmas arra, hogy modell legyen politikusok számára, mi több, „nem teljesíti szerepét és legfőbb közvetítői kötelességét, mocskos játékokba bonyolódva egyetlen tábor oldalán”. (!!!)

Bizony, ez nem kevesebbet jelent, mint annak bevallását, hogy az egykori mentor, a dicső kapitány nem tett eleget alkotmányos kötelességének. Vagyis a referendum jogos volt, állítja voltaképpen a volt miniszterelnök. Meg is kapta érte a többiektől is (annyira azért nem jutottunk, hogy bizonyos Lăzăroiu matrózkocsmába illő véleményét is idézzük), ám ha arra gondolunk, milyen információk birtokában lehet egy volt kémfőnök, aki ráadásul egyáltalán nem ostoba, könnyen hajlunk arra, hogy ennek az elhatárolódásnak az időzítése nem volt véletlen.

Persze érdekes ezek után, hogy még kire alapozhat Mihai Răzvan Ungureanu a román „jobboldal” részéről, nem sok mindenkire, de ha a vezér és az államelnök-jelölt kérdése nem most dől el, hanem csak miután eldőlnek egyebek, akkor talán nem is olyan felesleges türelemmel várnia. Eljöhet még az ő ideje. S akkor majd lesz ellenzék is.

Utóirat.

Esélyekről és államelnökségről lévén szó, nem álljuk meg, hogy el ne mélázzunk a csehországi elnökválasztás egyik csodálatos furcsaságán. Nem, nem az esélyekről van szó, holott természetesen a baloldali jelölt alkalmasságban a többi fölött áll, és reméljük, hogy nyer is; arról sem, hogy 1992 óta először választják meg az elnököt általános szavazással (eddig – ugyanúgy, mint Magyarországon – a törvényhozás választotta, s most Csehországban egyesek éppen a parlamenti köztársaság stabilitását féltik az elnök „túlzott népi támogatásától/legitimitásától”); de figyeljük meg az esélyességi sorrendet: Zeman, Fisher, Schwartzenberg, Franz (utóbbi az az agyontetovált „multiművész”, aki simán nyerne, ha nem lenne tizennyolc év a választói korhatár). Nos, mit veszünk észre? (Könnyítésül: Európa legvilágiasabb, legkevésbé vallásos országáról van szó, az előző két cseh köztársasági elnök neve Havel és Klaus.) Képzeljük el ugyanezt Romániában!