Azt hiszem, az a szélsőség, akivel még az sem ért egyet, aki az ideológiától még akár egyet is érthetne. Cserhalmi Györgyöt például a jobboldalhoz lehetne sorolni, mégis visszautasította, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagja legyen. Vagy Novák Ferenc sem az a vérfagyasztóan liberális személyiség, s bizony ő is kilépett ebből a pártszervezetből.

Mindketten megtehették: Cserhalmi György, illetve „Novák tata" maradtak mindenféle akadémia nélkül is (ami arról is sokat elárul, mennyit érnek az ideológiák). Ám a pártkatonák vagy ideológiahuszárok, amilyen ez a mélységesen ostoba Fekete György is, nem törődnek a személyiségekkel – nekik kizárólag önmaguk kevés, de rögeszméjük a fontos. Mint ahogy Czakó Gábor sem átallott a diákokra haragudni, amiért tüntetni merészeltek, holott előzőleg minden tüntetés lazuló izmú Gavroche-a volt...

De ne dühöngjünk azokon, akiknek csak azért nem tetszett a diktatúra, mert nem ők csinálták. Illetve dühöngjünk! Hiszen ha valakit, akkor Petőfi Sándort igazán megünnepelhette volna ez a testület vagy mi: bemutathatta volna, miben tévedt az előző rendszer, sőt, miben tévedt minden előző kormány, és miért nem olyan Petőfi, amilyennek a balos gazok képzelték. Január elsején 190 éve született az, akit sokan a mai napig a legnagyobb magyar költőnek mondanak, mintha valamiféle lóversenyről áradoznának. Ám a dobogók és a mikrofonok némák maradtak.

Ám legyen! Nos, akkor kifejthették volna, milyen nagy költő volt valóban ez az ember, milyen pontosan érezte azzal a furcsa rezgőműszerrel, ami a költőknek adatott, hogy mikor kell megírnia a Nemzeti dalt, s mikor kell felolvasnia és kinek. Az a költő, aki húsz évesen ilyeneket mondott: „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kinált, / Hogy ittam volna inkább a halált!" Akiről Illyés írt egy szép könyvet egykor, aztán Kerényi Ferenc írt egy hatalmas monográfiát tegnap, és akiről Lövétei Lázár László ír szépeket most, ráadásul olyan szépeket, amik cseppet sem muzeálisak, hanem nagyon is inspiratívak. Akinek a neve mindig ott lebeg azon ajkakon, melyek őt olvasták utoljára, és utálnak mindenkit, aki utána következett, leginkább persze a kortársakat.

De nem, Petőfi nem fontos. Illetve csak addig fontos, amíg hivatkozni lehet rá, amíg megteszi az a három idézet, amelyet mindenki ismer és amelytől mindenkinek könnybe lábad az az érzékeny szeme. Addig fontos, amíg szavalni lehet, vagyis nyakkendőben és verejtékben ülni órák hosszat, és elpihegni az Anyám tyúkját. Valójában persze addig sem, hiszen minden múzeum azért kell csupán, hogy otthon elmondhassuk: mi is jártunk benne, nagyon szép volt, feledhetetlen élmény, mint a nagyanyánk túrós csuszája!

Soha semmitől nem irtóztam jobban, mint attól a kényelemtől, amely a műveket egyszer s mindenkorra jól olvasottnak állítja, és egyértelműnek, sőt, kötelezőnek kiáltja ki a maga olvasatát. A magyar állam, eddig a pillanatig, úgy viszonyult Petőfihez, mint lényegtelen entitáshoz, akit már kimerítettünk, megértettünk, megöltünk.

Valójában tehát nincs is min csodálkozni. Petőfi, Kodály, Kölcsey – teljesen mindegy annak, aki abban a meggyőződésben él, hogy már mindent tud, s akinek az ízlésén és a világnézetén még azok sem változtathatnak, akikre ő esküszik. Én élvezem, ha egy mű meglep, mert akkor érzem igazán, hogy él. Emlékszem azonban, a kommunizmus sem élvezni akart, hanem dönteni. Eldönteni, hogy a Favágó József Attila nagy verse, nem az Eszmélet, mert ott az elnyomókat vágja a költő hűvös halomba, meg azt, hogy Petőfi a fősodor első tagja.

Most is a fősodor tagja, de már meg sem ünneplik. Minek is az, ha él még a jó Kerényi Imre s a még jobb Fekete György?