„Nagyon nehéz megírnom. Mert tudom, rólam is szól. Nem vallomás, de személyes a jellege. Benne a gyerekkorom egy része. Amivel ’leszámolni’ nem akarok. De szembe szeretnék nézni vele.”

Poszler Györgyben mindig ez volt (és mert írásai hálistennek velünk maradnak, ez is maradt) a legrokonszenvesebb. Kolozsváron született 1931-ben, és ezt az egyszerű, mégis olyan bonyolult tényt nem akarta erőnek erejével elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy például Szerb Antal mellett Lukácsról is mindig beszélt, sokak nagy bűnbakjáról, az olykor minősíthetetlenül cselekedő emberről, de rendkívül magas színvonalú értelmiségiről.

Elképzelem, hogyan kezdődne sokak Horthy-esszéje. A földbe döngöléssel, a szívós indulattal, a kíméletlenséggel. Poszler nem így kezd, hanem úgy, ahogy idéztem (a passzus nem a szöveg legkezdetéről való, de mindenképpen a bevezetőből), aztán jut el mindahhoz, amit mindenki sejthet, aki csalás nélkül néz szét a történelemben: a kormányzó inkább volt a politika bábja, mint alakítója, inkább volt egyenruhás pojáca, mint nagy államférfi.

De hát nem is Horthyról van szó, hanem Poszlerről, minden rövid mondatos távolítás ellenére róla magáról. Mert sokan letagadják a nagyszüleik reményeit és a saját gyermekkorukat. Poszler nem mondja, hogy nem várta Horthyt, azt viszont mondja, hogy nem fehér lovon jött, hanem fekete Mercedesen, mint azt az először a Litera Nagyvizit-rovatában megjelent, Jánossy Lajos, Keresztury Tibor és Nagy Gabriella készítette remek interjúban is elmeséli. („Kolozsvárt soha nem pótolta Budapest.”)

Mint mondatai, ő is megmutatja a kettősséget a nagy illúziók és a nagy szertefoszlás között, és nem állítja, hogy neki soha nem voltak, ő soha nem remélte – szóval semmi olyant nem mond, amit az utólagos próféták mondani szoktak. A Zuhanás a végkifejlet felé (Magvető, Bp. 2015) Valuska Gábor készítette címlapfotója kiválóan érzékelteti Poszler egyéniségét: a könyvespolc mellett állva kinéz az ablakon, merengve, figyelve, melankolikusan. Nem is tudom, lehet-e egy értelmiségi más, mint melankolikus, hiszen ő mindig úgy figyel valamit, mintha soha nem venne részt semmiben, vagy mintha már akkor figyelne, miközben részt vesz.

A fehér ló kísértetei. Budapest ’vörös rongyai’ és Veesenmayer becsülete (5–31.) – ez a Horthy-esszé címe, Poszlerre azonban az is jellemző, hogy Horthy mellett szó esik Károlyi Mihályról, Szabó Dezsőről, Teleki Pálról, IV. Károlyról és Edmund Veesenmayerről, a Harmadik Birodalom nagykövetéről és teljhatalmú magyarországi megbízottjáról, erről a sötét alakról. Az egész kontextusról tehát, melyben mindaz történik, ami ma sem hagy nyugodni sokakat. Ezek meglehetősen nagy százaléka számára már az árnyalás is gyanús, hát még az, hogy Károlyi Poszler szerint inkább pozitív szerepet játszott, Horthy pedig inkább negatívat.

Az árnyalás azonban mindig és mindenfelé gyanús. Nem tudom, mit szólna sok szabadgondolkodó ahhoz, hogy a Múltban rögződött történelem. Tiszaeszlár példázata című írásból kiderül, az elsők között, akik a zsidósággal kapcsolatos aggodalmaiknak hangot adtak, Kölcsey és Széchenyi is ott volt.

„Úgy tűnik, a traumatizáló tény a zsidóság beszivárgása vagy bevándorlása az északkeleti megyékbe. E folyamat neurotizálódik vagy legalábbis mitizálódik nemzeti veszedelemmé. / Nem lehet letagadni vagy bagatellizálni. A legnagyobbakat is megszólaltatja.”

Poszler természetesen nem azért mondja ezt, hogy mentséget szolgáljon a zsidógyűlölethez, vagyis az ostobasághoz. A szövegéből inkább azt olvasom ki, mennyire jó lenne, ha traumatizáló dolgokról, jelenségekről, folyamatokról normálisan lehetne beszélni, és ha a nagyok színvonalas szava nem romlana a sokaság idiotizmusává. Az esszé arról is beszámol, hogy nem tudjuk, mi történt Solymosi Eszterrel, minden hőzönség tehát semmi más, mint ami: hőzöngés.

Tegnap Romsics Ignác előadást tartott Marosvásárhelyen, és éppen egy Károlyi Mihályról szóló kérdésre azt válaszolta, könnyebb bűnbakot keresni, mint eljutni a valóság, a történtek összetettebb értelmezéséhez. Láttuk, Poszler a Károlyi-kérdést is árnyaltan látja, és fájdalommal bár, de árnyaltan az erdélyi kérdést is. Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről című nagyesszéjében felvázolja mindazt, ami történt egy évszázad alatt, nagy hangsúlyt fektetve néhány rendkívüli személyiség öngyilkosságára: a Szabédi Lászlóéra, a Cs. Gyimesi Éváéra és Szikszay Jenőére, aki az egyetemen tanította irodalomból. Poszler hangja továbbra is mérlegelő, de el-elcsuklik, az én ízlésemnek túl sok Reményiket és Tompa Lászlót idéz, és csak nagyon óvatosan mer reménykedni, amit már az is sejtet, hogy azok közül, akiket nagy építőknek érez, ketten már halottak.

De gondoljuk meg, hogy egy olyan emberről van szó, aki nyolcvan fölött járt, amikor ezeket az esszéket írta. Aki egy magyar Kolozsvárban született, és ennek megszűnése minden tágkeblű elképzelés ellenére nagyon fájdalmas lehetett. Aki még láthatta Kós Károlyt, Márton Áront, Gáll Ernőt, Domokos Gézát, sokakat. Nem naivitás-e már az is, hogy Márton Áron tartását várja el egy olyan korban, amikor az aljasok szirénhangon röfögnek?

Vissza Poszlerhez. Nagyon jellemző, Bibóhoz hasonló alkatára nagyon jellemző az is („Nem voltak kinyilatkoztatásai. Töprengett” – írja róla az utószóban Sándor Iván), hogy esszéi mindig a cím–alcím összjátékban kezdődnek, s az alcím árnyalja, pontosabbá teszi a cím érzékletességét. Az is, hogy még az interjúban, ebben a szabadabb műfajban sem ragadtatja el magát. De van egyfajta bácsis, bölcs, és igen, ismét melankolikus humora önmagához: „Ha ezeket az esszéket egy kötetben még össze tudom hozni, végre elolvasom még egyszer a Winnetout és a Vadölőt.”

Fotó: PestiSrácok