Nem értjük, talán ő sem érti, csak a svédeknek világos – mi az? Hát persze, hogy a Nobel-díj. Alice Munro díjazása után azt ünnepeltük, hogy végre a novella is megkapta azt, ami eddig a királyé, vagyis a regényé volt. Okos és előrelátó döntés volt, műfajdemokrácia van, tessék mást is olvasni, ne csak sok százoldalas családregényeket. Szvetlana Alekszijevics elismerése után annak örültünk, hogy végre az újságírás is bekerült a nagy irodalmi családba. Úgy tettünk, mint aki nem látja, hogy Alekszijevics nem igazán tud írni, enyhén szólva is dadognak a mondatai, nincs súlyuk, nincs kiterjedésük, a legrosszabb zsurnalizmust idézik. De akkor miért a legrangosabb irodalmi díj? Mert egy újságíró attól is jó újságíró, hogy szóra tudja bírni azokat, akik amúgy képtelenek vagy nem akarnak beszélni. Csernobil túlélőit, a halottak hozzátartozóit, a zónában lakókat, gyerekeket stb. Vagy a kommunizmus és háború áldozatait. A rendszeren belülieket és kívülieket. Azokat, akik fontos tudás birtokában vannak, akiknek minden mondatukra érdemes odafigyelni, eddig mégsem figyelt rájuk valaki ilyen intenzitással, ilyen türelemmel. Mert Alekszijevicsnek türelme van, alázata és elszántsága. Ezért is élvezetesebb az interjúalanyait olvasni, és nem az ő összekötőszövegeit. (Más kérdés, hogy az alanyok szavait is ő formálja, alakítja, tereli.) Neki ehhez van istenáldotta tehetsége, hiszen mind az Elhordott múltjaink, mind a Csernobili ima vagy a Nők a tűzvonalban megrázó olvasmány. Valóban bevilágít a történelem legsötétebb bugyraiba.

És most itt van nekünk Bob Dylan, aki generációk életérzését határozta és fogalmazta meg. Mint a mi Bereményink és Cseh Tamásunk. Megérdemelt volna Cseh egy Nobelt? Nem könnyű kérdés. Ha úgy vesszük, Bob Dylan elismerése tovább tágítja azt a kört, ami már Alekszijevics kitüntetésével is tágulni látszott. Lám, a megzenésített költészet is irodalom, nem is akármilyen, mondja a mostani elismerés. Ráadásul több hallgatót ér el, mint a versek, novellák, regények olvasótábora. Ha Bob Dylant Márquezhez, Grasshoz vagy Kertészhez hasonlítjuk, akkor nyilván mosolygás a végeredmény. Ám, ha azt kérdezzük, hogy Dylan ér-e annyit a zenében, mint az irodalomban Márquez vagy Grass, akkor megint igent kell mondanunk méghozzá mosoly nélkül.

Dylan egyelőre nem hajlandó kommentálni a svéd akadémikusok döntését. Igaza van, nem is az ő dolga. Nem neki kell magyarázkodnia, már ha egyáltalán kell valakinek. Az viszont biztos, és az általános meglepetés ezt jelzi, hogy mégis van valami, ami magyarázatra szorul. Eddig a popzene az irodalomhoz képest lenézett műfajnak számított, túl populárisnak, túl könnyednek, lektűrnek.

Se Eric Clapton, se Paul Simon, se Leonard Cohen (én egyébként neki adtam volna, ha már), se Sting nem tudta áttörni azt a falat, ami a magas irodalmat/kultúrát elválasztotta a popkultúrától. Törögette, mozdítgatta, taszigálta, de a fal nagyon is ellenállt, talán sznobériából, talán a klasszikus értékek iránti (túlzott) tiszteletből.

Ez a fal most ledőlt. Ez a fal nincs többé, és ez zavarba ejtő. Már amiatt is, hogy mi jöhet még be rajta? A Spice Girls is, vagy azért most ne gamatkodjunk? Értékesebb lett ettől Bob Dylan? Furcsamód nem. A díjak csak ritkán jelentenek bármit is a pop vagy a rock színpadán. Feláll a zenétől a szőr a karunkon vagy sem, egy az egyetlen kérdés. A többi csak az életrajzban fest jól, vagy ott se. Az irodalomban viszont kicsit fordítva van: sok szerzőt bizony a díj után kezdtünk el megismerni, megszeretni. Dylant viszont nem emiatt teszem be a lejátszóba.

A svéd akadémikusok most egyáltalán nem akadémikus döntést hoztak. Nem vonalasat. Nem kiszámíthatót (ebből is látszik, hogy időnként mennyire viccesek az előrejelzések, a találgatások, az esélylatolgatások). Talán egy kicsit magukat is meglepték ezzel. Lesz min rágódni, beszélni, vitatkozni. Állítólag az ilyesmi mindig jót tesz egy díjnak. Csak ne húzódjon el túl sokáig.