Sebestyén Mihály: Ablakdobálók

A New York Time két riportere 2016 nyarán Budapestre látogatott. A holokauszt túlélőinek szociális és egészségi helyzetére voltak kíváncsiak. Helyszíni riportokat készítettek, elbeszélgettek idős emberekkel, akiknek legfiatalabbja is túl van a hetvenötödik esztendőn. Elszomorító, olykor tragikus helyzetekkel szembesültek. A felkeresettek vagy ágyban fekvő betegek, kijárni már képtelenek, magukat ellátni nem tudók, segítségre szorulnak, rengeteg pénzbe kerül ápolásuk, a kórházi költségek magasak, a kisegítők megfizetése, a gyógyszerek garmadája növeli a nehézségeket, bár önkéntesek is segítenek, ha már nincsenek hozzátartozóik. Sok esetben ezeket tekintik hozzátartozóiknak. Németországból és a világ több országából, elsősorban az USÁ-ból és Izraelből is küldenek támogatást (gyógyszerek, anyagi-pénzügyi segélyek) a civilszervezetek és segélyprogramok működtetői, mindezek ellenére a túlélők helyzete cseppet sem irigylésre méltó.

Terebélyesednek a költségek, fogyatkoznak a támogatások és az erre fordítható összegek, az idős emberek mind nehezebben találnak megfelelő számú segítőre. Rettegnek attól, hogy elhagyják megszokott környezetüket és régi otthonukat, legtöbbjük hallani sem akar menhelyről, öregotthonról, ugyanis nincs bizalmuk az ott igényelhető gondozást illetően. Magyarországon távolról sem olyan fejlett az idősgondozás, mint például az Egyesült Államokban vagy Izraelben, állítják a cikk szerzői.

Az előbb azt a szóképet használtam, hogy a helyzetük cseppet sem irigylésre méltó. Az előbb angolul, majd egy hónappal később magyarul is (ugyancsak NYT hasábjain) megjelentetett beszámoló szerint ennek cáfolata legalább annyira megrázó. A szomszédok, a budapesti bérházak több lakója ugyanis felháborodással szemléli azt a „kiemelt” támogatást, amiben a holokauszt túlélői, idős szenvedő alanyai részesülnek! Úgy látják, ezt hiszik és terjesztik, „megint a zsidók jártak jól”, velük pedig ki lett babrálva. Nem jut nekik ilyen segély, segítség, az állam vagy a Jóisten – itt egyre megy – valamiért őket bünteti.

Ha nem is ilyen végletesen fogalmaznak, az mindesetre tény, hogy a nyugdíjasok társadalma megosztott, és van aki elkeseredésében, irigységében, rosszindulatú és megbántott világszemléletében a segélyezett zsidók ablakát beveri, hangos megjegyzéseket tesz, sértő és hazug híreket terjeszt, tagadja büntetlen és rosszhiszeműen a holokausztot. „Holokauszt-bizniszről” beszél. Vagy egyenlőségjelet tesz a haláltáborok és szovjet gulág közé, a szenvedések mértéke szerinte azonos, ha nem az utóbbi a nagyobb. Ezen pedig ma már aligha háborodik fel a magyar közhangulat, hiszen a (szélső)jobboldali eszmék térnyerése – bár nem olyan látványos, mint a kilencvenes években – ma sem jelentéktelen, és nem lehet könnyedén átlépni felette. Tovább mérgezi a lelkeket és a megbékélést, a kiegyezést.

Ezek az embereket zavarja a nemfelejtés. A kérdés folytonos ébrentartása. Minduntalan összehasonlításokat tesznek „ők” és „mi” között, mennyivel szerencsésebbek a zsidók és mennyivel szerencsétlenebb a nép, amelyből ezek az idős emberek, a tanúk, akik még emlékeztetnek a szabadrablásra és vérfűrdős szégyenteli dicső napokra, ki vannak zárva.

Ezeken a szemlélet- és cselekvésbeli állapotokon, lélektorzuláson pedig, úgy látszik, nem segít a Terror Háza az Andrássy úton, és nem segítenek a filmek, emlékezések, a sajtókampányok vagy a közvetlen kapcsolat. Az irigység, utálat és a régi gyökerű gyűlölködés, a félsz és a rossz

lelkiismeret felülír mindent a szomszédok körében, lelkében.

Örkény „a házmesterek népének” nevezi őket, a zsidótörvények idejéből tapasztalt pesti viszonyok ismeretében. Nincsenek sokan a túlélők, a következő évtizedben valószínűleg mind eltávoznak, öregség- és betegségszagot hagyva maguk után, meg a szenvedések könyvét, amit a szomszédok a világért ki nem nyitnának, annál szívesebben a fiókokat, szekrényeket, ahol egy cipősdobozban régi fényképekről szépszál férfiak és ártatlan kisgyerekek, elegáns nők vagy közönséges zsidóemberek néznek vissza reájuk, azok, akiket a túlélő megőrzött – és már csak ő tudja nevüket.

Nincsenek sokan a szomszédok sem, hiszen köztük is arat a halál, a gulágban, fogolytáborban, malenkij robotban szerzett hosszú ideig lappangó kór, őket is meghurcolták a totalitárius rendszerek, de nekik nem fizet egyetlen szovjet utódállam sem. Németország újabban inkább a menekültekre költ, nem reájuk, akik odakint harcoltak a keleti fronton, igazi fegyverrel a kezükben, nem munkaszolgálatosként, német bajtársaik mellett. Nincs rá jogalap...

Akiknek ablakát megdobálják, akik mögött úgy kígyózik a gyülölet és az irigység, kicsinyes gondolkodás, mint a gázkamrák füstje, azok tehetetlenek, magatehetlenek; őket ma – még – védi a törvény betűje. Bár azt a törvénykönyvet is inkább csak ünnepi emlékezésekkor porolják le.

Fotó: pecsma.hu

Kimaradt?