banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Ágoston Hugó: Nyugodj már!

Az ember, akit legjobban szerettem, egyszer sem fenyített vagy ütött meg, és sose hazudott nekem. Nem is nagyon szidott, csak amikor néha ingerültebb volt, rámszólt: „Nyugodj már!”

Most, a kedélyborzoló, jogi szempontból érvénytelen és eredménytelen magyarországi népszavazás után jó lenne, ha jönne valaki, aki ingerülten, de a szülői szeretet erélyével rászólna minden érintett politikusra, sajtósra, önkéntes vagy önkéntelen kommentelőre: „Nyugodj már!”

A hárkosz felek főleg nyugodjanak! Ne tetézze egyikük sem a traumatikus felfordulás után a bajt azzal, hogy győztesnek kiáltja ki magát. Ha a népszavazás érvényes lett volna, az Orbán Viktornak tényleg hatalmas adut jelentett volna „Brüsszellel” (fő ellenfeleivel, Merkellel és Junckerrel) szemben. Így viszont bele kell nyugodnia, hogy a sikertelen népszavazás az EU-nak jelent nagy adut őellene. Meglátjuk különben, hogy mit ír erről a mérvadó európai sajtó. Az ügydöntő népszavazás jogilag köti a közhatalmat. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni minimálisan is annak bevallását jelentené, hogy a népszavazás felesleges volt, beleértve a vele járó költségeket, amelyekből becslések szerint több stadiont is fel lehetett volna építeni, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra küldendő nem egészen ezerháromszáz menedékkérő ügyét a tizedéből rendezni lehetett volna.

A belpolitikai következmények már nem annyira egyértelműek. Az emberek természetesen nem a szavazólapon feltett kérdésre válaszoltak valójában, mert az értelmetlen volt (implicite nem szabályos, tehát szabályellenes), ugyanis olyan szándékot tulajdonított az Európai Uniónak, amit az nem fejezett ki, hanem arra válaszoltak, amit belesejtettek. Ugyanakkor azonban a kampányban sulykolt és a választás estéjén is hangsúlyozott „Budapest kontra Brüsszel” témában – túl azon, hogy az erőszakosság és a gyűlöletkeltés szélsőséges kampányeszköz (ezért is kellett élethalálharcnak feltüntetni: hogy Szun Ce és Macchiavelli módszereit lehessen alkalmazni, bár olykor azok enyhe ravaszkodásnak tűnnek például egy keresztesvitéz publicisztikai eszközeihez képest) – a nemmel szavazók óriási túlsúlya még mindig a Fidesz-KDNP választótáborának viszonylagos stabilitását mutatja. Ebből következik, hogy az ellenzék részéről sem nagyon indokolt saját sikereként ünnepelni a népszavazás érvénytelenségét.

Érdekes ebből a szempontból a se nem kormányerő, se nem ellenzéki Jobbik helyzete és álláspontja. Helyzetét az utóbbi idők hullámvölgye után a népszavazás valamelyest minden bizonnyal meg fogja erősíteni, nyilván azért is, mert nemmel szavazott és ilyen értelemben kampányolt és kommunikált is. Ugyanakkor az álláspontja végig az volt, hogy a népszavazás felesleges és túlságosan költséges, utána pedig kijelentette, hogy Orbán Viktornak – hasonlóan David Cameronhoz, aki a Brexit-népszavazás után a politkai következményeket levonva távozott a kabinet éléről – le kell mondania. Vona Gábor odáig ment, hogy a népszavazás kudarca az ellentétes hatást váltotta ki, ugyanis Orbán Viktor „feltámasztotta a már haldokló kvótajavaslatot”.

Mindenkinek jó lenne tehát magába néznie és lecsillapodnia. Mondom, bár az igazi politikai pankráció talán csak most kezdődik. De mondom magamnak is. Nem mintha bizonyára sok erdélyi honfitársamhoz hasonlóan frusztrált lennék (kifejtettem, hogy csúsztatásra, tendenciózus kérdésre nem szoktam reagálni, és hogy a gyűlöletkeltést mentálhigiéniai szempontból is kórosnak és károsnak tartom), hanem mert most végképp nem tudom, mi lesz velünk és a migránsokkal. Már arra gondolok, hogy talán jobb lett volna, ha érvényes ez a népszavazás; ugyanis sokan előrevetítették a súlyos következményeket, amennyiben nem…

A súlyos következmények között nálam kettő vezet a fontossági rangsorban, mindkettőt a nemzet fontos emberei mondták. Debreceni Kósa Lajos szerint – hogy a magyar sajtó egyik ijesztő címét idézzem – „Brüsszel terroristákat telepítene be Magyarországra”. Mondjuk azt nem merném feltételezni (és szerintem a frakcióvezető sem hiheti), hogy szándékosan tenne ilyet az EU, de a veszély ezek szerint fennáll. Isten őrizzen! A másik karizmatikus tekintély, Nagy Feró szerint „ezer százalék”, hogy a „migránsok” „minden magyar nőt megerőszakolnának”. Hirtelen a hugaimra gondoltam, rögtön utána az elhárításra és a hatóságokra, akik mindezt hagynák – és elfogott a kétségbeesés. Ettől is Isten őrizzen! Az ilyesmit a népszavazás eredménytelensége ellenére is nagyon el kellene kerülni.

Elég ijesztő volt a kampány többi riogatása is: kezdve attól, hogy akik nem szavaznak nemmel, azokat az önkormányzati lakásokból kiköltöztetik és a helyükre illegális határátlépőket költöztetnek; folytatva azzal, hogy a hajléktalanok helyett rövid időn belül migráns családok, főleg felnőtt, életerős férfiak kerülnek a budapesti lépcsőházakba; azzal, hogy – valahol Európában a szeptember végi Szilvanapon ez volt a téma – „a bevándorlók elnyalják a lekvárunkat és megisszák a pálinkánkat”. Meg elhajtják a kondát, nyilván, mert azok a muszlimok olyanok... Azokról a kétségbeesett figyelmeztetésekről nem is szólva, amelyeket egyes felelősségtől felizgult papok prédikáltak a templomokban...

Nem tudom, Erdélyben mindezektől a szörnyű fenyegetésektől mennyire kell tartani, hiszen – bár még aktuális „migránst” ezeken a vadregényes tájakon nem láttunk, legfeljebb népünnepélyi „színdarabokban” – a helyzetünket ráadásul nehezíti, hogy a magyar kormány védőszárnya ilyen értelemben ide nem ér át. Vagy inkább megkönnyíti, s ez inkább megnyugtatná erdélyi honfitársaimat, ezért szavaztak át a lelkes felhívások ellenére kevesebben a vártnál?

Mindezek okán én bizony a migránsokra is rászólnék: Nyugodjanak már! De erről meg az dübörög az eszembe, hogy Aleppóban, Szíria Damaszkusz után legrégibb és 2,3 millió lakosával legnépesebb, már a korai ókorban virágzó városában csak a múlt hét közepétől száz gyermek halt meg bombázás következtében, köztük sok keresztény kiskorú, s ez a szám „elenyésző” az eddigi – ha jól olvasom – több mint négyszázezer szíriai halálos áldozat mellett. Ők már nyugosznak, nem kell rájuk szólni. De a földöndutóvá vált és menekülésre kényszerített millióknak csakugyan jó lenne azt mondani, hogy nyugodjanak meg. Azt kellene nekik mondani, hogy az ember alapvetően jó, közösségvállaló, az ember nem gyűlöli bajban, életveszélyben levő társait, a keresztény ember segít felebarátján, akit úgy szeret, mint enmagát. Az Európai Unió és a nagyhatalmak pedig ha lassan is, megoldják a gondjaikat. Ebben hinniük kell.

Utóirat.

Ha már a népszavazás előzetesének lázában elfogott a dokumentálódhatnék, íme a szíriai helyzetről egy kis áttekintés, különös figyelmébe azoknak a kommentelőknek, aki 1. a migránsokkal ijesztegetnek Európa országaiban, 2. felháborodnak azon, hogy a szíriaiak miért nem a környező országokba menekülnek.

Nos, a szíriai menekültek kilencven százalékának esze ágában sincs Európába jönni, a polgárháború elől Európába érkezők száma még mindig csak a töredéke azokénak, akik évek óta tengődnek törökországi vagy szíriai táborokban. Tavaly ilyenkor – az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint – összesen közel 4 millió 100 ezer szíriai hagyta el a hazáját, ebből az európai országokba július végéig alig 350 ezer jutott el! (Ezek felét ráadásul két állam, Svédország és Németország fogadta be.) És miközben sokan jajonganak, hogy „Európa megtelt”, Szíria sokkal szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező szomszédai valóban óriási tömegekről kénytelenek gondoskodni. A legdurvább a helyzet a 4,5 milliós Libanonban, az ország lakossága három év alatt az egyharmadával nőtt meg, miután 1,2 millió menekültet fogadott be. A 6,5 milliós Jordánia tíz százalékkal gyarapodott. A legnagyobb, kétmilliós szír kontingenst a kilencvenmilliós Törökország fogadta be. Tehát az erőltetett és elterjedt vízió ellenére a szír menekültek kilencven százaléka ott marad, ahová első lendületéből eljutott.

Törökországban jóideje folyik egyfajta spontán kitelepülés a táborokból, ahol a kétmillió menekültnek már alig tizede tartózkodik, persze a helyzet dinamikája változó, a többiek belakják a déli tartományokat – a Török Vörösfélhold interjúi alapján közel nyolcvan százalékuk még Németország vagy Svédország kedvéért sem hagyná ott Törökországot. Logikus: a szomszédos országokban jobban kiismerik magukat, arabul is meg tudják magukat értetni, és az otthonról ismert kulturális közegből sem kell kiszakadniuk. És ennek a kulturális közegnek fontos eleme az iszlám vendégbarátság tradíciója is; mely alapvetően barátságos közeget teremt a menkültek számára. Egy júniusi felmérés tanulsága szerint a törökök háromnegyede alapvetően rokonszenvvel fogadja a menekülteket – még egyszer: kétmillió emberről van szó –, sőt, kétharmada "kötelességének" tartja befogadásukat. Óriási „migránstartalékot” képez azonban a hét-nyolcmillió (!) belső menekült – azaz a lakóhelyéről elűzött, de az ország határain belül maradó ember.

Mindez a tavalyi kép, a közelgő tél már akkor alaposan lecsökkentette az Európába bevándorlók számát. Az idei adatokat nem ismerem, valószínűleg nem is véglegesek, de a tél ismét közeledik, a hideg időben sokkal kevesebben vágnak neki a fagyos Anatóliai-fennsíknak vagy a viharos Földközi-tengernek. A háború azonban változatlanul közel van. A megoldás kulcsa a háború megszüntetése.

Fotó: blog.hu

banner_y97vR58b_970x250.png

Kimaradt?