banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Ágoston Hugó: A damaszkuszi borbély

1990-ben a névnapomon Bukarestben ülök a borbélynál a tükör előtt, dolgozik rajtam egy középkorú dühös pasas, hadonászik a borotvakéssel (akkor még borotválkozni is lehetett a frizériában), és azt mondja, elvágná a torkát azoknak a magyar gazembereknek, akik Mihai Cofariut Marosvásárhely főterén agyba-főbe verték. Duplán problémás volt a helyzetem: egyrészt Figaroiunak eszébe juthat, hogy ha Cofariu ütlegelői nincsenek borotvaközelben, megteszi egy kézzelfoghatóbb magyar is; pszichésen viszont ha nem is pont ilyesmit, de valami hasonlót éreztem egy héttel azelőtt, amikor az első híradásokból megtudtam, hogy városom központjában egy magyar embert vertek agyba-főbe román gazemberek. Mondanom sem kell, az esetet megúsztam ép nyakazattal, de a legelemibb szinten éreztem a haragot, a félelmet – utána pedig a szégyent mindkettő miatt.

Azoktól a kalandoktól a legutóbbi nyiratkozásomig a társadalom számára ugyanannyi idő telt el, mint számomra, s a fenyegetések nem szűntek meg, bár részben más alakot öltöttek, diverzifikálódtak, globalizálódtak, és a régiek mellett megjelentek újabbak, létünkre és lelki egészségünkre törve.

A minap belépek Marosvásárhelyen a lakásunkhoz közeli fodrászatba, hát a szokott tulaj hölgy helyett egy vékony, középkorú, barna arcú, bajuszos fodrász serénykedik a szék körül. Fekete hajú fiatalembert kozmetikáz, mögöttük idősebb úr magyaráz, a hajvágó röviden válaszolgat. Arabul beszélnek, mindhárman arabok. Egek ura, tán csak nem migránsok!? Tudom, hogy a szomszédasszonyaimnak ez lett volna az első gondolatuk, az ember ugye asszociál, ahogy tud, de ki kell ábrándítanom őket: nekem nem ez volt, hanem az, hogy beleférek-e még az időbe, mert közeledett a záróra. El Fodarsz intett, hogy várjak nyugodtan.

Elnézést, mondja miután elmentek az arabjai, tudja, nem túl gyakran beszélek a mi nyelvünkön. Megnyugtatom, megbocsátok, hiába, szélsőségesen toleráns hangulatban vagyok, meg hát itt a záróra, ráadásul nála szemmel láthatóan nincs borotva. Beülök a székbe, és érdekes beszélgetés kezdődik román nyelven. Megtudom, hogy szíriai. Közelebbről? Damaszkuszi. Istenem, Szíria, Damaszkusz, sóhajtok fel, de nem pont így, mert a fennvalóság nevét nyilván nem mondom ki, pláne nem Allah formában. (A borbély amúgy inkább fellahnak néz ki.) Tudja meg, mondja, azok az emberek a halál elől menekülnek. Tudom, mondom, iszonyat, hátha most a tűzszünet… Nem reméli, hogy sokáig tartana a fegyvernyugvás. Egyszer a rombolás is véget ér, mondom, és mit csinál, ha megkezdődik az újjáépítés, hazamegy? Nem megy haza, ezt megbeszélték a feleségével. Hát mióta van itt? Tizenhat éve. Régi gazdasági bevándorló. És én még nem láttam-hallottam arabot Vásárhelyen, jellemző, hogy hogy jönnek ezek!

Remekül dolgozik, gondos és figyelmes a zárórán túl is, percenként kérdezi, itt hogy akarom, ott hogy akarom modellálni rövid, de létező hajzatomat. Mozdulatain, aprólékosságán, végül munkája eredményén látszik, hogy a modern irányzatok híve. Közben a tulajnak megérkezik a kislánya iskolatáskával a hátán, eltűnik egy függöny mögött, hallom, amint beszélget az édesanyjával. A migránsokat nem merem szóba hozni. Maradunk Szíriánál, hogy ott jó volt az életszínvonal, a megélhetés, a biztonság. Persze a kurdokat sem hozom szóba. Mondjam neki a damaszkuszi utat? Talán ismeri a közel kétezer évvel ezelőtti epileptikus jelenetet is a Saulusból (jelentése: nagy) Paulussá (jelentése: kicsi), keresztényüldözőből hittérítővé váló vándorral, s tudja ama út jelképes jelentését is? Maradunk abban, hogy Damaszkusz a világ legrégebbi ma is élő (fő)városa, amíg teljesen szét nem lövik a helyi kormány- és ellenzéki erők, az átkozott Daesh, a keleti és nyugati nagyhatalmak. Amikor elköszönök, ideadja a névjegyét, megegyezünk, hogy beszélgetünk még.

Miről beszélgethetnénk? Először talán azt kellene neki mondanom, örüljön, hogy a sorsa ide vetette, nem néhányszáz kilométerrel nyugatabbra. Ott most a hangulat nem kedvez a bevándorlóknak. Ott az ő neve migráns lenne, s aligha kaphatna (vehetne el másoktól) munkát. Olyasmiket hallana, hogy a magafajta népség elpusztítja Európát, mind elvetemült terrorista, fundamentalista, aki a háborút hirdeti, ezer eurókat fizet az embercsempészeknek és az életét kockáztatja azért, hogy ideérve mind megerőszakolja a nőinket, nem akar integrálódni, szaporodik, mint a nyulak, elveszi a segélyt a cigányoktól (ebben az összefüggésben: szegény romáktól); s ha azt válaszolja, hogy de hát ő régi bevándorló, akkor az még rosszabb, mert azok gyilkolnak Franciaországban és Németországban; ha meg azt mondja, hogy de hát ő nem csinált semmit, akkor azt mondják, hogy majd fog, különben is a fajtársai (a migráns: az egy faj) csinálnak éppen eleget. Ahol bármi megtörténhet, ott bármi megtörténhet.

De meg is vigasztalnám: több világ van, és nem mindegyik rossz. Még egy emberben is több világ él együtt, egyidejűleg, hát még közösségekben. A körülmények, az élményei, a befolyások hozzák elő benne és belőle a rosszat vagy a jót. És elmondanám neki, hogy a manipuláló pánikkeltés nem csak azokkal szemben bűn, akikkel fenyegetnek, hanem főleg azokkal szemben, akiket riogatnak; de ha a saját fejünkkel gondolkodunk, könnyen felismerjük az ilyen szándékot, és a félelem, annyi rossz forrása, uralható. Ott már nyilván nem románul beszélgetnénk, hanem a világ legszebb, leggazdagabb és legkifejezőbb nyelvén – az én anyanyelvemen, amelyen a hazugságok a legjobban fájnak.

Bajba akkor kerülnék, ha visszakérdezne, akár ártatlan tájékozatlanságában, akár célzatosan. Például ha azt kérdezné: miért hiszik el olyan sokan a leghajmeresztőbb rémhíreket és forgatókönyveket is? Talán azért, válaszolnám bizonytalanul, mert van okuk félni, bőven léteznek reális fenyegetések, csak az emberek összetévesztik az okokat, a félelem keltette gyűlölet pedig könnyen egyirányúsítható. Igaz az, hogy a papok is a gyűlöletet prédikálják a templomokban? Ne általánosítsunk, de csakugyan mind gyakrabban hallani olyan papokról, akik majdnem úgy beszélnek, mint valami fanatikus imámok, mondanám némileg felfrissülve a kölcsönösségtől. Lehet-e félelemre, morális pánikkeltésre alapozni a meggyőzést? Arra lehet igazán, ha a közhangulatot sikerül hiszterizálni.

Nem folytatom képzeletemnek ezt a szomorú játékát, amihez ráadásul a derék damaszkuszinak már nem sok köze van. Hisz a történet tulajdonképpen jóideje már nem róla, róluk szól, hanem rólam, rólunk. És akkor bevallom, hogy ebben a pillanatban szerencsémnek érzem, hogy Marosvásárhelyen élek, nem máshol. Hogy kisebbségi vagyok. Azt is, hogy minket itt nem fenyegetnek a menekültek, nem is fognak, de azt is, hogy lelki és erkölcsi épségemet itt meg tudom őrizni. És remélem, hogy a gyűlölet fellobbantott lángja átragadva nem csap fel ismét a városomban.

Az emberek általában későn jönnek rá, hogy mi is történt velük és miért. Ez az emberiség nagy esprit d’escalier-je: a „lépcsőházban” jut eszünkbe, hogy igazából mit kellett volna tennünk. A veszélyek, konfliktusok, fenyegetések gyorskalóriaként táplálják az (elő)ítéleteinket, de mindennél rosszabb az, ami utána a lelkünkben marad. Valahogy túl sok minden történik, a nagy sodrásban túl sok mindenben veszünk részt, ami nem ránk tartozik, és ez visszaüthet. Nekünk nem a félelem és a gyűlölet felerősítésével, hanem az önbizalom erősítésével kellene kampányolnunk. Nem biztos, hogy az a jó ló, amelyet többen lovagolnak meg.

banner_y97vR58b_970x250.png

Kimaradt?