Ágoston Hugó: Vásárhely hátralép

Régóta tűnődöm, mi lett volna az RMDSZ sorsa, ha nem Marosvásárhelyen alakul ki a személyi súlypontja. Ha nem ez a város adja: az RMDSZ szövetségi elnökét tizennyolc éven át, aki az első magyar miniszterelnök-helyettes is volt Románia kormányában; az összmagyar határon túli kisebbség első államfő-jelöltjét (kereken húsz esztendeje); tíz évvel az első kormányra kerülésünk után a legjobbnak megválasztott miniszterét – mindent összevéve, a romániai magyar politikai élet és elit „kemény magját”. Ha… Lám, ismét egy tudománytalan, történelmietlen, de éppen a történtek ismeretében mégis indokolt felvetés.

A „történteket” nyilvánvalóan egyszerre lehet okként és okozatként értelmezni, de mindenképpen hozzájárultak ahhoz, amivé politikai képviseletünk lett és amit elért. Közvetlenül a decemberi forradalom véres eseményei után Marosvásárhely volt a helyszíne: a romániai magyarság, de mondhatni a világ külhoni magyarsága mindeddig legnagyobb, lélekemelő tömegtüntetésének, a gyertyás-könyves felvonulásnak; a tüntetéssorozatnak régi iskoláink visszaszerzéséért; a tragikus kimenetelű magyarellenes pogromnak (kevesen tudatosítják: az volt a rendszerváltások sorozata közepette a térség első súlyos interetnikai konfliktusa), általában egy olyan nacionalista nyomásnak, amely sehol máshol nem volt annyira szigorú és koncentrált, mint itt.

A megpróbáltatások nem csak megviselték, de meg is edzették a helyi politikusokat. A fenyegetéseket nem csak át- meg túlélni kellett, de helyben, folyamatukban, valós időben kezelni is. Mindezt erős idegek, egyensúlyérzék, bölcsesség, szervezőkészség nélkül nem lehetett volna végigcsinálni. Ezek az erények a szélcsendesebb helyeken merészen és harsányan radikalizálódó politikusainkban kevésbé mutatkoztak meg.

A kezdetben demokratikusnak, talán szükségesnek gondolt viták után a „Nepun-üggyel” be is következett az összehangolt támadás az RMDSZ egysége ellen. Mai szemmel, különösen a nyilvános vádaskodás hangvétele miatt, tekinthetjük akár karaktergyilkossági kísérletnek is. Az elsőnek a maga nemében – újabb, ezúttal szomorú elsőség… Mint annyiszor az ilyen frontokon, a konfliktuskeresés és hatalomvágy csapott össze az egységet féltő, problémamegoldás-központú felfogással. A vádaskodók azt állították, hogy az 1993-as „neptunos” trió elvtelen kompromisszumot kötött a román hatalom dörzsölt képviselőivel (netán haszon reményében, cáfolja meg, aki tudja!), s nem jutott eszükbe, hogy azok a román politikusok nagy dörzsöltségükben hogyan képzelhették, hogy három vidéki újonc keresztül tudja vinni cinkos „engedményeit”, kompromisszumait a magyar szövetség kollektív vezetésén... Ha az ominózus marosvásárhelyi küldöttgyűlésen, a szándékosan időzített hajnali órán, nem a józanság kerekedett volna felül – egy szavazattal! –, teljesen másképp íródik nem csak a marosvásárhelyi parlamenti képviselők, de az egész RMDSZ és a romániai magyarság története is. Kétlem, hogy előbbre tartanánk, mint ahol most állunk.

Mindvégig egyértelmű volt, hogy a „forradalom szikrája” és társai mögött milyen hátszél, milyen – akkor még liberális – magyarországi erők állnak. (Remek szóváltás egy interjúban, nemrég: „– Churchill apánkat idézve, aki fiatal korában nem liberális, öreg korában pedig nem konzervatív, az nem normális” – mondja korunk nagyszájú hőse, a fölöttébb kitüntetett kereszteslovag. „– Igen, de ti túl hirtelen öregedtetek meg” – jön a válasz. Így megy ez… Romániában az előző államelnök pártja egyenesen szocialistából vénült kereszténydemokratává egy éjszaka leforgása alatt, tavaly pedig a román liberális dandy játszotta el Dorian Gray szerepét és ment át néppártiba, majd nyomban a vágyott semmittevésbe.)

Sokat és részletesen lehetne beszélni róla, hogy ebben a megosztó „táborozásban”, amely mögött – hiszek azoknak, akik ezt állítják – sokkal inkább személyi és konjunkturális, mint elvi-eszmei ellentétek álltak, ki mit hibázott az évek során. Hajlok arra, hogy nagyobbat az, aki nem a kisebbségünk érdekeit tartotta szem előtt, hanem a hiúsága vezérelte. Anekdotázásnak itt most nincs helye, tény, hogy az örök csatározás, a szüntelen konfliktusok nem használtak az RMDSZ-nek. Ezen belül különösen a nyíltan elszigetelni, kiközösíteni kívánt marosvásárhelyi politikusoknak. Miközben, meggyőződésem, ha a volt püspököt nem a becsvágya és egyéb démonai a hajtják, felbecsülhetetlen mértékben hasznára lehetett volna nemzetének.

De van egy ennél is súlyosabb, a személyes viszonyokat és viszályokat meghaladó mozzanat, ami a viszonyuláskényszerbe és a kettős túsz helyzetébe került szövetség számára ma úgyszólván feldolgozhatatlan. Ez a jelenlegi magyar kormány egyértelmű, bevallott nemzetállami, nacionalista orientációja. A nemzet és az állam fogalmának zavaros használata folytán a nacionalizmus mindinkább az állammal/kormánnyal való azonosulást, semmint a nemzethez fűződő lojalitást követeli meg és fejezi ki... Közhely, hogy a nemzetállam, a nacionalizmus nem kedvez a másság, a kisebbségek, az emberi jogok tiszteletben tartásának. Márpedig mi, szülőföldünkön boldogulni kívánó magyarok Romániában kisebbségben élünk, ráadásul megtapasztaltuk a nemzeti kommunizmus, a nacionalizmus minden átkát. Azt is, hogy az alkotmány első cikkelye a létünket kérdőjelezi meg. Egy nagy hatású politikai esszé címét idézve, mi is voltunk homogének

Negyvenöt évvel ezelőtt már szerkesztő voltam, amikor a Kárpátok Géniusza (ezek a géniuszok!) Romániában meghirdette a homogenizálás tételét, „és attól kezdve érezhetően felgyorsult az erőszakos etnikai asszimiláció, a magyar kultúra, oktatás, nyelvhasználat visszaszorítása, majd felszámolása.” Saját bőrörmön tapasztaltam meg, és nem ironikus transzponáltságban, hanem kemény valóságként: az idegengyűlöletet, a nacionalizmust, az eszement nemzeti mítoszok tobzódását. Egy másik cikkében ugyanaz a szerző a következőket írja: „Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.”

Érdekes és akár lélektani tanulmányok tárgya lehetne, hogy mindazt, amit abban a sötét korban elviselhetetlennek tartottunk, most hogyan fogadhatjuk el gond nélkül „a mieink” részéről, hogyan tarthatjuk természetesnek, netán szükségszerűnek. Sokszor eszembe jut, hogy vajon mit szólnának a mostani kurzus hívei, ha korábban a politikai ellenfél tette volna és mondta volna azt, amit a jelenlegi hatalom tesz és mond.

Hogy mennyire visszás a helyzet, jelzi a magyar külügyi és külkereskedelmi miniszter váratlan bukaresti látogatása a technokrata kormány beiktatása után. Amint a sajtókonferencián kiderült, a felek megállapodtak abban, hogy az etnikai kérdéseket (esetünkben a magyarok, az RMDSZ jogköveteléseit) „félre kell tenni, gazdasági sikersztorik kellenek”. Az erdélyi magyarság képviselői nem vádolhatók azzal, hogy nem mondanak oda akár az Európai Uniónak, akár Amerikának. (Különösen az utóbbi dőben, amióta mások is mind gyakrabban odamondanak.) Ezt elég két esettel illusztrálni. Antal Árpád polgármester az amerikai nagykövet sepsiszentgyörgyi látogatásakor kijelentette: „A romániai magyarok úgy érzik, Amerika a Romániával kötött partnerség részeként lemondott arról, hogy kérje a jogaink betartását és bővítését.” Winkler Gyula európai parlamenti képviselőnk Strasbourgban, az Európai Bizottság elnökének évértékelő beszédét kísérő vitában kifejtette: „Személyes meggyőződésem, további negyven millió európai polgárral együtt, hogy történelmi hiba az a makacsság, amellyel az Európai Unió a szőnyeg alá söpri az európai nemzeti és nyelvi kisebbségek problémáit.” Igazuk van, egyetértek: Amerikának kérnie kell jogaink betartását, s még az EU sem söpörheti problémáinkat szőnyeg alá! De Magyarország és Románia „félreteheti”? Ez ellen nem tiltakozik senki? A reagálásnak ez a hiánya nem neptunosság?

Nem tudni, mennyiben a belső térvesztés eredménye, hogy a marosvásárhelyi „öregek” nem indulnak a választásokon újabb parlamenti mandátumért, illetve hogy elhatározásukat mennyiben befolyásolták más tényezők is. (Mondanám például az erdélyi magyar sajtó egy – nagy – részének támadásait, hangulatkeltését, de talán eljön az ideje ezzel külön is foglalkozni, a közösség iránti felelősség kérdéséből kiindulva.) Tény, hogy – ez sem túl gyakori még az RMDSZ-ben sem, hát még a romániai nagypolitikában – mind a szövetségi elnöknek, mind a politikai alelnöknek volt lelkiereje önként (bár nyilván nem dalolva) lemondani tisztségéről, amikor úgy érezte, hogy a szövetség érdekei úgy kívánják meg.

Nem tudni, ez a végső (hang)súly- és tekintélyeltolódás Kolozsvár, illetve a Székelyföld irányába, mennyiben válik hasznára a szövetségnek. Nem tudni, hogy a marosvásárhelyi „utódok”, akik most kezdenek ebbe a nehéz és nem mindig hálás szakmába, mire lesznek képesek. Elválik, de tisztában kell lennünk vele, hogy rengeteg minden annak a függvényében alakul majd, hogy milyen eredményt érünk el a december 11-i megmérettetésen. Megint igaz, hogy a választások a tétje soha ilyen nagy nem volt, mint most.

Egy dolgot lehet tudni: Marosvásárhely még mindig a legnagyobb magyar lélekszámú város Magyarországon kívül. 

Kimaradt?