Túl a kerek számokat kötelezően körbelengő gerjesztett megihletődésen és a doyeneknek kijáró tiszteleten, van ennek az élet-műnek néhány megfontolásra, továbbgondolásra hivatott tanulsága. Az előbbi mondatban a kötőjel nem elütés és nem korrektori hiba: Neagu Djuvara kitartó földi pályafutása egyszerre emberi történet és a történész sztorija, nehezen mérlegelhető, hogy épp melyik rész nyom többet a latban a százesztendős leltárban.

Gyerek- és ifjúkora mondhatni szokványos, amennyire bevett módi volt, hogy az 1900-as évek elején a román elit ifjai azzal a természetességgel ingáztak a példakép Frankhon és hazai birtokaik vagy a kis Párizsnak becézett ókirálysági főváros között, mint mostani egyetemisták teszik külföldi ösztöndíjak részképzéseinek ürügyén.

A fordulat hősünk esetében szinte napra pontosan egybeesett azzal a nagy, (és sokáig túldimenzionált, eltorzított) pálfordulással, amit augusztus 23. hozott Románia történetében. Miközben Antonescut letartóztatják, a külügyben frissen alkalmazott Neagu Djuvara diplomataként útban van Stockholm felé, táskájában az átállás feltételeit taglaló jegyzékkel és tárgyalási megbízatással. (A szövetségesek nyugati táborával kötendő egyezséget végül a szovjet tankok „beelőzték”). Diplomatánk kintreked, előbb szervezkedik, titkos küldetéseket vezényel le az egyre izmosodó új romániai hatalom gyengítésére, majd Afrikába távozik, ahol huszonhárom évig Niger külpolitikájának szürke eminenciása.

Újabb fordulat – az 1989-es – Djuvaránál szintén változást indukál. Hazatér, előadást tart, interjút ad, tanulmányt közöl, rádiós rovatot tart fenn, könyvet publikál. Kötetei közül bestsellerré válik (másfél évtized alatt tizenegy román és három magyar kiadást ér meg) az O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri című munkája.

Ezzel mintegy szétfeszíti a kronológiát főállásban tanulmányozó történész szerepét: olyan kézikönyvet ír, amely stílusában olvasmányos, nyelvében friss és közvetlen (Djuvara filológus és jogász is), egyszóval fogyaszthatóvá teszi mindazt, amit a nacionál-kommunizmus bükkfanyelve és sztereotípiái szövegtengerré silányítottak történelemkutatás és -oktatás címen. Megállapításai között nem egy megkérdőjelezhető, vitatható, összességében viszont hasznos adalék a kötet bárkinek (és nem csak fiataloknak), aki érdeklődne a história iránt.

A száz felé közeledve egyre gyakrabban kértek tőle interjút. Frappáns válaszai és minőségi humora mellett időnként meredek és nyers hangnemű megállapításai már az aggkori kilengések számlájára írandóak. Megejtő ugyanakkor, hogy egyik beszélgetés során, amikor azt kérdezik, mit sajnál az élettől így a százados lét küszöbén, egyszerű és azonnali válasz érkezik: azt, hogy nem tanult meg zongorázni.

Lehet, hogy a harmónia iránti vágynak nincs felezőideje? – tennénk fel a pótkérdést, ha az öregúr hamiskás, okos tekintetéből nem olvasnánk ki a szerény és megnyugtató igenlést.

Fotó: inliniedreapta.net